Van-e nagyobb ellentmondás, mint a XXI. században totemoszlop körül táncolni? Nem, nem azoknak a törzseknek a tagjaira gondolok, akik napjainkban is az „őskorban” élnek, hanem az eddigi legmagasabb technikai civilizáció bálványfaragóira és -imádóira. Igen: bálványfaragóira! Merthogy bálványok pedig nincsenek… addig, amíg nem teremtünk magunknak. Hogy miért teremtenénk?

„Csalódást okoztál nekem!” – mondják gyakran… és talán meg is vannak sértődve: „Hogy jössz te ahhoz, hogy csalódást okozz nekem?!” Aztán az is lehet, hogy legyintenek, lemondanak rólad, leírnak: „Nulla vagy!” Vagy „csak”, hogy: „Nem is szeretsz!” Persze az is előfordulhat, hogy „csak” a szokásos érzelmi zsarolás… talán az utolsó, és ultimátum is egyben.

Azt hihetnénk, hogy a csendnek is üvöltenie kellene… teli torokból, hogy meghalljuk… merthogy olyan korban élünk. De hát a csendnek nem szokása a kiabálás… szerencsére, mert akkor már a csend se az lenne, ami. Mert egyre kevesebb dolog az, ami... ami volt… ami a lényege lenne.

Nem szeretem a hamis ígérgetéseket… amiket köznapi értelemben szélhámosságnak is nevezhetünk. De vannak, akik szeretik – annyira, hogy terjesztik is… merthogy szerintük motiváló erővel bírnak… Infúziónak szánják azoknak, akik önmotiváció-hiányban szenvednek. Közülük sokan szívják is magukba… (Mint vézna gyerek az energiaitalt, mert azt hiszi, hogy attól majd Dwayne Johnson lesz belőle.)

1., Mások gondolatai között kereste a sajátját.

2., Azoknak tetszett, akiknek egyáltalán nem akart…

3., Életművész szeretett volna lenni… de csak ripacs lett belőle.