Nyugi, nem a ChatGPT-vel megíratott PhD értekezésem olvasható a következőkben! Magyarra fordítva a fennhéjázó címet: a gyermeknevelés olykor egész életre kiható, léleknyomorító anomáliáiról (értsd: beteges baromságairól!) következik néhány gondolat. Jelesül a nyelvi cenzúrára (mint verbális inkvizícióra) fókuszálva. Mert hát azok a „csodás gyermekévek” nem mindig és főleg nem mindenkinek olyan csodálatosak. Igen, a toxikus prüdéria áthatotta, traumatizáló indoktrináció, amely esetleg generációkon át is léleknyomorító lehet. Vagyis komoly bűnről van szó.
Mindez a huszonegyedik században, a technológiai szingularizáció „előszobájában”, a rohamléptekben hódító mesterséges intelligencia (és „szövődményei”) korában (amely még Dávidból is humanoidot csinál). Szóval a verbális cenzúra… és a retorziók, hogy ha azért mégis merészeli… Verbális cenzúra: a csúnya szavak likvidálása. „Napi-napi-napi-napi…” – skandálja a kisfiú nevetve. Ami ugyebár úgy hangzik, hogy… „Hagyod abba, fúj, undorító!” – perel vele az anyukája. Retorzió: sarokba állítás, haragszomrád, szeretetmegvonás, megalázás, testi fenyítés… A retorziók éppen annyira egyértelműek és annyira nem kívánnak értelmezési próbálkozásokat, mint amennyire traumatizáló hatásúak lehetnek.
A csúnya szavak elgondolkodtatóak. Esztétikai kérdésről lenne szó? Aligha. Miért lenne szebb – lebontva – az A-betű, mint mondjuk a Z? Az egyik szó dallamosabb, mint a másik? Lehet, de nyilván nem erről van szó, hanem a tartalomról. Bár ez sem igaz, mert ha latinul mondod ugyanazt… akkor mindjárt „esztétikusabb”.
Talán már a toxikus prüdériájával traumatizálva indoktrináló szülő is sérült, tán ő is hasonlóan félresikerült „domesztikálás” áldozata. Rá is igaz lehet: transzgenerációs örökségünk, a „genetikai lottón nyert” alapprogramozásunk, érzelmi meghatározottságú emlékeink – a belénk „égetett” és „égett” (sokszor gátlásokként rögzült) érzések, gondolatok, vágyak és késztetések – foglyai vagyunk. Gyermekkorunktól fogva belénk programozták – szimpla tanítással és példaadással, jutalmazással és büntetéssel –, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”, hogy mi a „szép” és mi a „csúnya”. (Azt most hagyjuk, hogy a gyerek is hamar észreveszi, ha vizet prédikálnak neki, miközben bort isznak!) Persze, vannak olyan „programparancsok”, amelyeket felülír az (ösztön)élet: a példaként említett kisfiú számára talán hamar kiderült, hogy a pina egyáltalán nem undorító. Sőt, lehet, hogy szomszédlány(ok)é például nagyon is tetszik neki, pedig még nem is tudja, hogy igazából mi a jó benne. (Noha már a mondóka skandálása is kéjes örömmel töltötte el. Verbális önkielégítés.)
Rossz belegondolni, hogy hány férfi lehet impotens anyuci korholásától: „Fúj, undorító!” Ahogy abba is, hány nőt tehetett tönkre egy-egy jólnevelt (decenssé „domesztikált”), „csak” lelkileg impotens férfi.
Megjegyzés: a lányoknak sem feltétlenül egyszerű a puncijukkal. Elég egy prüdéria-vírussal fertőzött anyuka, nagymama… mert egyébként is ott van a társadalom által konfekcionált lány-gender. „Hagyod abba, fúj, undorító!” Hát még akkor, amikor már pinává cseperedik a bébi-nunus!
Helyben is vagyunk (hagyva). Egyeseknek már a szavak is: pina, fasz… Miért szebb a vulva/vagina és/vagy a pénisz? Miért, szebb? Tán dallamosabb?
Pénisz – még sosem hallottam, hogy bárki is azt mondta volna: „Kapd be a péniszem!” Mellesleg nők is úgy kiáltanak fel néha mérgükben, hogy: „A faszomat…!” És utána megnyugszanak, mert a káromkodásnak stresszcsökkentő, nyugtató hatása van. (A distresszről beszélek.)
Viszont egyetlen hölgy sem mondja a nőgyógyászának, hogy: „Doktor úr, valami nem stimmel a pinámmal!” Mert az orvos jogosan gondolhatná, hogy: „Kisanyám, neked az agyaddal nem stimmel valami!” Aztán lehet, hogy a pinát vizsgálná meg, de már a vagináról értekezne a cikkében, ha Isten ne adja, találna valami említésre méltót. A doktor úr, aki annyi beteg pinát (is) látott, hogy akár már az egészségesektől is undorodhatna… lehet, hogy igazából nagy pinabubus, vagyis nem sokszor veri ki a péniszét. Vagy ha mégis, akkor is inkább a faszát.
Vannak nők, akik minden anyai program ellenére sem értették azt a hatalmas felszabadulást, ami a Vaginamonológok megjelenését követte világszerte. Nem értették, mert nekik nem kellett felszabadulniuk, mert minden tiltás ellenére kimondták a kimondhatatlant, ráéreztek az „undorító” szépségére, örömére. Viszont lehet, hogy pont a Vaginamonológokból értették meg azt, hogy vannak nők, akik a „Hagyod abba, fúj, undorító!” fogságában élnek. A ki nem mond(hat)ott szavakéban és elfojtott gondolatokéban, vágyakéban – mert bünti lesz, meg nem lesz jóéjt-puszi anyucitól. Miközben már felnőttek. (Tényleg?)
Nincsenek csúnya szavak – csak olyanok, amelyeket csúnyának kiáltottak ki, a „verbális inkvizíció máglyájára vetettek”… Mert már ab ovo csúnya az is, ami ott van lent a lábunk között: „A csúnyád…!” Még csúnyább, ha a csinálsz is vele valamit, ami nem az ürítéssel és nem szigorúan a gyereknemzéssel kapcsolatos.
Ne törődjünk a büntivel, lépjünk tovább, ahogy azt jónéhányan meg is tették!
Például hányan örökítették már meg a pinát!
Nem csak „dokumentatív” szándékkal – mint a fenti képen –, hogy hányféle van. És mindegyik más – ujjlenyomatszerűen –, mondhatni, ahány nő, annyi pina. (És persze: ahány férfi, annyi fasz. Na jó, nem mindegyik az!) Szóval a képen gipszbe öntött pinák fotóit montírozták egymás mellé. … Hát, nem mindenkiét gipszelhették volna be, az tuti! (Megjegyzem: láttam egy dokumentumfilmet arról, hogy miként vettek gipszmintát erektált hímtagokról… Mit mondjak, nem irigyeltem a tagokat, mármint azokat, akiknek a farkát „begipszelték”. Közben meg pornóval, miegyébbel stimulálták szegényeket, nehogy összemenjen a büszkeségük, és helyette szégyenüket gipszeljék az érdeklődő utókorra.)
Persze voltak, vannak és lesznek művészi pina-alkotások is. Itt van mindjárt Gustave Courbet pinája, akarom mondani, festménye – aranykeretbe foglalva (de nem attól aranyos annak, akinek aranyos): „A világ eredete”
Természetesen nem csak Vaginamonológok van, Falloszmonológok is létezik, és a hímtagokat sem csak gipszbe öntötték. Michelangelo például márványba faragta, és Dávid lába közé tette.
Dürer pedig közszemlére a sajátját, amit önakt grafikájában hagyott a műértő utókorra. Szép egy darab, nem igaz? Mármint művészi szempontból, mert amúgy…!
És ha már elővettük, használjuk is, amink van! Mint ez a lelkes görög pár, akikről nem tudni, hogy koitálnak-e vagy szeretkeznek… netán csak basznak egyet.
„Hagyod abba, fúj, undorító!”
Ha neked az, akkor ne nézd, ne olvasd, ne csináld! (Megértem, lehet, hogy neked ez toxikus, triggerel meg abúzus… igen, megértem, a „domesztikálás” meg hasonlók.)
Ne csináld! – mondtam már, hogy nincsenek csúnya szavak, csak belénk programozott érzelmek (azaz érzések, gondolatok, késztetések…), amelyeket egy-egy szóhoz, testrészhez, cselekedethez kapcsoltak (szüleink, rokonaink, tanáraink, a társadalom…). Az eddigiekből is kiderülhetett, máskor „koitálunk”, „szeretkezünk” és „baszunk” – verbálisan is. És nemcsak a pinánkkal meg a faszunkkal nem „villogunk”, hanem a vulvánkkal/vaginánkkal és a péniszünkkel sem – verbálisan sem. (A bazdmeg sem kötőszó – akinél mégis, az önmagáról állít ki nyelvszegénységi bizonyítványt.) Amúgy pedig: az adott téma és kontextus megkívánta adekvát szóhasználat.
Mert mindennek megvan a maga helye.
A fasznak például…
A szónak is.
