Nézte a barnászöld aláfestést a vakkeretre feszített vásznon. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy hányszor sírta vissza az aláfestést, merthogy utólag jobban tetszett neki, mint az elkészült festmény. „Ez van!” – mondta magában, miközben már bizsergett benne a vágy, hogy elkezdje fejleszteni a képet, hogy hozzálásson az „igazi” festéséhez. A régi, nagy mesterek munkamódszerét követte… több rétegben… kéjesen lazúrozva… Igen, kéjesen, mert élvezte a festés minden pillanatát. Bár néha a végeredmény(!)… mint amikor végig jó, sőt csodás, aztán mégis elmarad az orgazmus.
Nem véletlen ez az érzés, hiszen szeretkezésként élte meg a festést. Már az illatok felkorbácsolták a vágyát: a lenolajé és a terpentiné, az olajfestékeké. Meg a vászon fehér szüz(i)essége… a csodás érzés, amikor megsimogatta. A palettára nyomott festékek szivárvány-orgiája! Most is pezsgett a vére!
Szerette a szép arcokat… valamiféle isteni kinyilatkoztatásnak tartotta őket. Szeretett szép arcokat festeni… úgy érezte, ilyenkor maga is az isteni kinyilatkoztatás részese, közvetítője. Ahogy életre kelti az anyagot… ahogy a keze nyomán az immanens transzcendenssé válik…
Igen, az élvezet… a „szeretkezés” élvezete!
Például a színkeverésé. Előtte az izgalom és a kéj, ahogy a festék a tubusból a palettára… (Szublimált ejakuláció?) Utána előbb a festőkéssel… egy-egy percig elgyönyörködve a spontán született „absztrakt festményekben”… aztán már keverte is tovább a színeket.
Most is a szemekkel kezdte volna legszívesebben, hogy életre keltse őket az aláfestés színtelenségéből. A szemekkel… pedig már hányszor megfogadta…! Mindig, amikor utána kellett igazítani… az összhatás miatt. De hát, ha az a legnagyobb élvezet… mert attól „szólal meg” a kép… és olyan nehéz kivárni! Még akkor is, ha egyébként a festés minden pillanata élvezet… de hát: „Ez van!”
Most se bírt ellenállni… már éppen az egyik szemet kezdte volna, amikor ismerős hang köszönt rá.
„Szia! Hát te?” – Volt szomszédja mosolygott rá, és már le is huppant a mellette lévő székre.
„Szia! Húzás… már a harmadik! Szépen sorban, mindegyiket… Tiszta vicc: igazából jók, »csak« menthetetlenek… mármint az én pénztárcámmal. Kilazultak, szinte lötyögnek a számban, idővel maguktól is kipotyognának. A fogágy! Hiába, a korral jár! – mondta, és nagyot sóhajtott. – Már meg is kaptam a »kábítószerem«… csak most veszem észre, hogy zsibbad már rendesen! Annyira elmerültem a festésben, hogy…”
„Hogy miben? Festés… milyen festésben?”
„Hát lélekben… lélekben mindig festek, bárhol… igen, akár itt, foghúzásra várva is. … Lélekben… – Ekkor egy könnycsepp jelent meg a szemében. – Már csak lélekben… Egyedül maradtam… a nyugdíj pedig… művészsors, a megélhetésre is alig… nemhogy festékre! Eladni nem tudok, nem vagyok elég „korszerű” vagy mi… Én pedig festés nélkül képtelen vagyok élni! … De szerencsére… a lelkem palettájáról sosem fogy el a festék!”
…
Utóirat helyett: Szakralitás és művészet
