Hogy kiismerhetetlen és beláthatatlan labirintus az élet? De biztos, hogy csak egy? Nem lehet, hogy kettő… esetleg három…? Valójában megszámlálhatatlan, mert labirintusok születnek és „halnak meg”, miközben labirintusok labirintusában élünk. Minden labirintus mögött jellemzően ugyanaz áll: a hibás gondolkodás önmagunkról és a világról. Van olyan, amit nem értünk – és van olyan, amiről hazudunk magunknak. Az első labirintust mi magunk jelentjük saját magunk számára. Sőt: nemcsak jelentjük, hanem teremtjük is, természetesen gondolkodásunk által. Hibás – alapvetően nem önazonosan tudatos – gondolkodásunk által, mert nem ismerjük önmagunkat.

Van-e nagyobb ellentmondás, mint a XXI. században totemoszlop körül táncolni? Nem, nem azoknak a törzseknek a tagjaira gondolok, akik napjainkban is az „őskorban” élnek, hanem az eddigi legmagasabb technikai civilizáció bálványfaragóira és -imádóira. Igen: bálványfaragóira! Merthogy bálványok pedig nincsenek… addig, amíg nem teremtünk magunknak. Hogy miért teremtenénk?

„Csalódást okoztál nekem!” – mondják gyakran… és talán meg is vannak sértődve: „Hogy jössz te ahhoz, hogy csalódást okozz nekem?!” Aztán az is lehet, hogy legyintenek, lemondanak rólad, leírnak: „Nulla vagy!” Vagy „csak”, hogy: „Nem is szeretsz!” Persze az is előfordulhat, hogy „csak” a szokásos érzelmi zsarolás… talán az utolsó, és ultimátum is egyben.

Azt hihetnénk, hogy a csendnek is üvöltenie kellene… teli torokból, hogy meghalljuk… merthogy olyan korban élünk. De hát a csendnek nem szokása a kiabálás… szerencsére, mert akkor már a csend se az lenne, ami. Mert egyre kevesebb dolog az, ami... ami volt… ami a lényege lenne.

Nem szeretem a hamis ígérgetéseket… amiket köznapi értelemben szélhámosságnak is nevezhetünk. De vannak, akik szeretik – annyira, hogy terjesztik is… merthogy szerintük motiváló erővel bírnak… Infúziónak szánják azoknak, akik önmotiváció-hiányban szenvednek. Közülük sokan szívják is magukba… (Mint vézna gyerek az energiaitalt, mert azt hiszi, hogy attól majd Dwayne Johnson lesz belőle.)