Időről időre – „ezredszer” is – újra megnézem Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjét, amit cirka fél évszázada láttam először egy belvárosi moziban. Tizenhét éves voltam – iskolázatlan, külvárosi melós családban nevelkedett középiskolás kamasz, aki akkor éppen villamosmérnöknek készült megszállottan (öt-hat évvel korábban még papnak!). A Nagyítás alapfilmemmé vált – azonnal beszippantott, és örökre megváltoztatta a világlátásomat, a felfogásomat… rabul ejtett mindörökre.

Ismerjük a viccet, amelyikben a ló nem vak, hanem „bátor”, azért megy mindig a falnak. Ilyen „bátor” ló persze nincs, ember viszont annál inkább! Ráadásul magát deklaráltan GONDOLKODÓnak tartó ember. És mindjárt terjeszti is a „bátorságot”… másokét… nyilván szerénységből!

1., Felelős vagy a hazugságokért, amiket elhiszel.

2., Azt hitte, varázsló… pedig őt is csak elvarázsolták.

3., A legnagyobb hazugságokat is igazságként hirdetik.

„Csak erős idegzetűeknek!” Mind többször találkozni ezzel a csábítás(!)-sal, amit persze lehet figyelmeztetésnek hazudni. Miért gondolják a főszerkesztők, hogy ez kell nekem? Amikor persze nem, sőt! „Mert ez kell az olvasóknak, nézőknek!” – szól a cinikusan kioktató válasz. Esetleg „mentegetőzve” hozzáteszik még, hogy ők maguk is viszolyognak ezektől a rémségektől, de kötelességük kielégíteni az olvasói-nézői igényeket. Azok pedig… és itt táblázatok és diagramok következnek, hogy például milyen címekre kattintanak a netezők. És még azt is megkaphatom, hogy: „Ne klikkelj rá, ha nem érdekel!”

1., A tiszta emberen a legkisebb folt is feltűnő lenne.

2., Az önbecsapás narkó… és éppoly könnyű rászokni. 

3., A múlt leggyakrabban a jövő képében kísérti az embert.

Azt mondják a szülők a gyereküknek, hogy a hazugság bűn. Miközben sokan közülük azt is mondják a gyereküknek, hogy a gólya hozza a kisbabát. Miért is esnek a hazugság bűnébe? Hogy ez bocsánatos bűn? (Akkor is, ha a „gólya tényleg hoz” majd egy kisbabát a már nagyobbacska gyereküknek?) A hazugság bűn – mondják tehát. De vajon felkészültek-e az igazságra, amit például a gyermekük mondana nekik velük kapcsolatban? Persze nem mond, mert addigra megtanulja a saját kárán, hogy az igazmondásért legalább akkora érzelmi retorzió járhat, mint a hazugságért. Miért is? Mi a baj a hazugsággal, ha olyan szépen el lehet éldegélni benne?

Egyszerre látta kívülről és élte meg belülről a történteket. Látta magát fogolyként – a többiek között –, és érezte a fájdalmat, amit a húsába vágó kötél okozott, miközben testét-lelkét halálos félelem járta át. Látta fogva tartói arcán a hittébolyt és a belőle fakadó kéjt… meg az örömöt, amit az általuk okozott szenvedés váltott ki belőlük – és nem volt kétsége afelől, hogy megölik őket. Csak azt nem értette, hogy miért nem tették meg azonnal.