„Hit nélkül csak bukfencet lehet vetni, keresztet nem” – visszhangoztak agyában barátnője szavai, amiket még a templom előtt beszélgetve mondott neki. Először csak szelíden megjegyezte: „Nem úgy kell keresztet vetni…” Aztán el is magyarázta, hogy nem a „koreográfiával” van baj, hanem a tartalommal, helyesebben a hiányával… úgy pedig semmit sem ér az egész. „Hát ez az!” – ismerte el magában… mert pont azt érezte, hogy: „Semmit sem ér az egész!”
„Halva született szavak!” – jutott eszébe a számítógép-monitort nézve. A sírás kerülgette… miközben az örömért írt, az írás eksztázisáért. Ami megint elmaradt… ahogy egy ideje mind gyakrabban. Helyette keserűség, üresség… kiégettség. Nézte a halott szavakat, amelyek négy, az egész képernyőt betöltő karakterré álltak össze, hogy egyre gyorsabban villogva követeljék: MÉG! MÉG! MÉG!
1., Semmije nem volt, csak irigyei.
2., Nem stílusa nem volt, hanem pénze.
3., Majdnem olyan csinos volt, mint a hozománya.
Van gyereked? Mit tanítottál neki? Azt, hogy fogadja el az idegen bácsitól az édességet… hiszen azért kínálja, mert jó ember és szereti őt? Meg azt, hogy menjen csak el nyugodtan az idegen bácsival, ha hívja, hiszen szeretetből teszi?
1., Lelki szegénységét a milliárdjai sem ellensúlyozták, sőt...
2., Minél gazdagabb lett, annál inkább a pénz rabszolgájává vált.
3., Mióta vagyonos ember lett, azt hiszi, egyre több jár neki ingyen.
