„Most akkor mi van? … Akkor most mégsem lehet barátság férfi és nő között?” – kérdezte kolléganőjét a férfi ebéd közben. Igazából nem is kérdés volt – és ezt nagyon is érezte a nő –, hanem érzelmi zsarolás. Szánalmas és visszatetsző próbálkozás, hogy hátha meggondolja magát, visszakozik, visszavonja, hogy: „Vége a sosem volt barátságunknak!” „És mi az, hogy sosem volt? … Akkor ebben is hazudtál nekem?” – kérdezte a férfi, és persze ez szintén inkább zsarolás volt, mint kérdés… mert nem igaz, hogy nem érti. Ezt már a nő gondolta, meg azt is, hogy nincs értelme belebocsátkozni…

Milyen sokan vannak, akik a legképtelenebb álmokkal kínlódnak, viaskodnak kitartóan a „Ne add fel az álmaidat!” jegyében, ahelyett, hogy felébrednének(!) – és belenéznének a tükörbe. Az önismeret tükrébe, hogy megismerjék magukat, és hogy igazi önmagukká alakíthassák magukat.

Talán furcsállod a címet, és azt kérded, hogy milyen értelemben. A válasz az, hogy mindenfajta értelemben! De kezdjük az elején, helyesebben folytassuk ott, ahol egy korábbi anyagban (Képes vagy a BOLDOGSÁGra!) abbahagytuk! Már foglalkoztunk azzal, hogy egyesek milyen könnyen sorolják boldogtalanságuk vagy „csak” elégedetlenségük vélt okait (például hogy nincs szerencséjük, házuk stb.), elfedve velük a valódi okokat, és ezáltal felmentik magukat a boldogtalanságuk és elégedetlenségük miatti felelősségük alól. (Korántsem mellékesen ezzel konzerválják is az elégedetlenségüket és boldogtalanságukat.) Szerintem a lelkük mélyén ők is érzik ezt a felelősséget, csak nem merik vállalni. Mennyivel egyszerűbb a SORSot okolni, mint beismerni – például – az el nem végzett munkát, a lustaságot, a butaságot, a gyávaságot, az irreális elvárásokat az élettel szemben. Ez az út biztosan boldogtalansághoz vezet!

„Zsu, ez…! Na jó, szuperlatívuszok mellőzve…” – mondta a férfi, és valóban nem találta a szavakat, de aztán mégis: „Megveszem!” „Mit csinálsz…?” – csodálkozott rá a nő, még a fekete szemüvegét is levette, talán, hogy jobban „hallja”. „Megveszem!” – erősítette meg a férfi ellenvetést nem ismerő határozottsággal. „A pezsgőt vedd meg, légy szíves, amit megnyertem! – mondta Zsu nevetve, majd folytatta: – Ki mondta, hogy eladom? Nem arról volt szó, hogy eladásra, csak egy fogadás… hogy én is írok olyanokat, mint a »felkent guruid«. … Elismerted… kérem a pezsgőmet!”

1., Új életet kezdett: a borról áttért a pálinkára.  

2., Olyan részeg volt, hogy bort prédikált és vizet ivott.

3., A kocsmából mindig „hosszabb” az út hazafelé, mint odafelé.

Furcsállod a címet? És ha megfordítom, hogy a józanság eksztázisa? Akkor is? De miért a végén kezdem, amikor azzal kezdődött, hogy megint beleakadtam egy lelkendezésbe, hogy a rendezősztár milyen fantasztikusan kihozta filmje főszereplőjéből az „állatot”… hogy az megmutassa az emberben rejtőzködő „állatot”! Merthogy az ám a valami, hogy az emberben rejtőzködő „állatot”…! De miért nem az emberben rejtőzködő embert? Mert szerintem viszont az lenne a valami! Már csak azért is, mert éppen az „állat” az, ami egyre kevésbé rejtőzködik!