1.,
– Rád áldoztam a fiatalságom! – sipítozik a feleség.
– Annak is éreztem! – replikázik a férj.

2.,
– Pontosan tudom, mire gondol – mondta a nő.
– Bocsánat, nem gondoltam komolyan! – védekezett a férfi.

Az egyik reggeli – visszakereshető – tévéműsorban hangzott el a következő gondolat (amelyből két szót emeltem ki a címben): „…minden nőben van valahol mélyen egy pornószínésznő. Most komolyan. Aki szeretne szexi lenni, vonzó lenni, minden nőben valahol van egy ilyen lélekrész.” Én nem láttam a műsort, az egyik portálon találkoztam a „hírrel” (ami elég gyorsan több helyen is megjelent a neten a kattintásvadászat jegyében).  A híradás szerzője szerint „spiritualitásra fogékony a műsorvezetőnő”, aki az idézett megállapítást megfogalmazta. Biztosan így van, nem ismerem sem a neves médiaszemélyiséget, sem a munkásságát, de a fenti gondolatban speciel semmilyen spiritualitást nem érzek. (Nyilván az én hibám.)

Talán furcsállod a címet, és azt kérded, hogy milyen értelemben. A válasz az, hogy mindenfajta értelemben! De kezdjük az elején, helyesebben folytassuk ott, ahol egy korábbi anyagban (Képes vagy a BOLDOGSÁGra!) abbahagytuk! Már foglalkoztunk azzal, hogy egyesek milyen könnyen sorolják boldogtalanságuk vagy „csak” elégedetlenségük vélt okait (például hogy nincs szerencséjük, házuk stb.), elfedve velük a valódi okokat, és ezáltal felmentik magukat a boldogtalanságuk és elégedetlenségük miatti felelősségük alól. (Korántsem mellékesen ezzel konzerválják is az elégedetlenségüket és boldogtalanságukat.) Szerintem a lelkük mélyén ők is érzik ezt a felelősséget, csak nem merik vállalni. Mennyivel egyszerűbb a SORSot okolni, mint beismerni – például – az el nem végzett munkát, a lustaságot, a butaságot, a gyávaságot, az irreális elvárásokat az élettel szemben. Ez az út biztosan boldogtalansághoz vezet!

„Zsu, ez…! Na jó, szuperlatívuszok mellőzve…” – mondta a férfi, és valóban nem találta a szavakat, de aztán mégis: „Megveszem!” „Mit csinálsz…?” – csodálkozott rá a nő, még a fekete szemüvegét is levette, talán, hogy jobban „hallja”. „Megveszem!” – erősítette meg a férfi ellenvetést nem ismerő határozottsággal. „A pezsgőt vedd meg, légy szíves, amit megnyertem! – mondta Zsu nevetve, majd folytatta: – Ki mondta, hogy eladom? Nem arról volt szó, hogy eladásra, csak egy fogadás… hogy én is írok olyanokat, mint a »felkent guruid«. … Elismerted… kérem a pezsgőmet!”

1., Új életet kezdett: a borról áttért a pálinkára.  

2., Olyan részeg volt, hogy bort prédikált és vizet ivott.

3., A kocsmából mindig „hosszabb” az út hazafelé, mint odafelé.

Furcsállod a címet? És ha megfordítom, hogy a józanság eksztázisa? Akkor is? De miért a végén kezdem, amikor azzal kezdődött, hogy megint beleakadtam egy lelkendezésbe, hogy a rendezősztár milyen fantasztikusan kihozta filmje főszereplőjéből az „állatot”… hogy az megmutassa az emberben rejtőzködő „állatot”! Merthogy az ám a valami, hogy az emberben rejtőzködő „állatot”…! De miért nem az emberben rejtőzködő embert? Mert szerintem viszont az lenne a valami! Már csak azért is, mert éppen az „állat” az, ami egyre kevésbé rejtőzködik!