A király meztelen! – olvasták nekik is a mesében, ők pedig jót nevettek… a kicsit nagyobbak, érettebbek elgondolkodtak és ezért el is szomorodtak. Persze a király miatt is, mert nemcsak nevetséges, hanem szomorú is, hogy valaki olyan ostoba… Meg talán azok miatt is, akik gyávák voltak kimondani,…

Nem az a legnagyobb hiba, ha hazudsz magadnak, hanem az, ha elhiszed azt a hazugságot – bár a hiba helyett bűnt is mondhatnék. Más irányból közelítve lehetne akár hozsannázni is, hogy lám, milyen nagyszerű az emberi elme, hogy védi a „gazdit” a valóságtól… attól, ami a komfortérzetét fenyegeti!

„Rendben van, megértettem, vége… – mondta, és sértődöttség érződött ki a hangjából. – Ha neked csak ennyit ért a barátságunk!” Barátnője egy csöppet sem lepődött meg, erre számított… biztosra vette, hogy lesz némi érzelmi zsarolás. „Kati, hagyd ezt, légy szíves! Nagyon is jól tudod, hogy mennyit ért…

Cenzúra! … Ugye, már a szó láttán is kirázott a hideg?! … Cenzor! … Milyen kép jelent meg előtted? Nyilván valamilyen merev, szigorú arc… vagy talán egy „kedvesen mosolygós”… netán egy átlátszóan nyájas…? Melyik a visszataszítóbb? Lehet, hogy egy másik… mondjuk az, amelyik benned él?

Csak mondta és mondta… talán attól félt, hogy a csendből kihallatszana az igazság. Csak mondta és mondta… talán abban bízott, hogy hazug szavai elnyomják a csend igazságát. … Csak hallgatta és hallgatta… közben pontosan tudta, hogy miért mondja és mondja…