„Áruló vagy!” – vágta ismét a nő szemébe a férfi, és valami perverz gyönyörűség érződött ki a hangjából. A nő épp csak kortyolt a teájából, utána ismét érzelemmentesen nézett a férfira, várta a folytatást, hiszen azért hívta félre az érettségi találkozó többi résztvevőjétől az előző „Áruló vagy!” után, mert négyszemközt szerette volna tisztázni vele az „árulóságát”. „És nemcsak áruló, hanem gyáva is!” – fokozta a férfi, és várta a hatást. „Ó, csak azt ne hidd, hogy magam miatt… hogy négyszemközt… bár azt hiszel, amit akarsz” – mondta a nő. „Majd még énmiattam! – csodálkozott el és tiltakozott is egyben a férfi. – Egyébként ki is adta el kilóra a művészetet, én? Nem, drágám, te! Nem mondom, szépen megkérted az árát! Ha ezredannyi forintom lenne, mint neked dollárod!”

1., Hűtlenségével volt igazán hű önmagához.

2., Olyannak szeretlek, amilyen… vagyok – ismerte be.

3., Azt utálta benne legjobban, hogy mindenáron szeretni akarta.

Befelé robbant… önmagába, hogy azonnal a világegyetembe repítse magát… lelke ősrobbanásában száguldva önnön végtelenségében… csillagpor-szélvészként söpörve végig rejtett galaxisain. Nem volt semmi, csak a minden… nem érzett semmit, csak mindent… nem értett semmit, csak mindent. A végtelenben száguldva… átszáguldott rajta a végtelen. Ami most is pont akkor ért véget, amikor kellett: „Deák tér, átszállás a…”

1.,
– Mit képzelsz magadról?!
– Nyilván nem azt, amit te képzelsz rólam.

2.,
– Szeretném, ha őszinte lennél.
– Utána meg majd azt mondod, hogy ne hazudjak.

Akinek volt már példaképe, az jól tudja, hogy mekkora erőt ad(hat). Aki veszített már el példaképet, az jól tudja, hogy mekkora erőt vesz el… erőt és energiát, amit a csalódás feldolgozására kell fordítani, ha kiderül, hogy hamis kép alapján választottuk. … A példaképpel automatikusan azonosulunk, mert csak így működik az erő-infúzió. Ezért aztán önmagunkkal is szembekerülünk, amikor a bukott példaképpel konfrontálódunk.