Döbbenten figyelte, ahogy egyre áttetszőbbé vált az arca. Végül már mintha egy üvegajtón tükröződött volna – miközben mindjobban kivehetővé vált, hogy mintha az arcán túlról nézne vissza önmagára… arra, aki innen figyelte. Zavaros, ugye? Ő is pontosan ezt a szinte őrjítő zavart érezte, miközben értetlenül bámulta önmagát innen – meg onnan az ittenit. Helyesebben onnan – az üvegarcon túlról – egyre többen néztek vissza rá!

Egyre több arc, és kétségtelenül mindegyik az övé, noha nem voltak teljesen egyformák. Mintha önmaga fotóalbumát nézte volna: a „fotók” aktuális arcait mutatták, mintha mindegyik mostanában készült volna. Volt, amelyik kedvesen mosolygott rá, de olyan is, amelyik ellenségesen méregette. Sőt: egyik-másik szinte izzó gyűlölettel nézett a szemébe! Mindegyik áttetsző volt, és mintha valamennyi egy-egy üvegajtón tükröződött volna, amely mögött újabb és újabb üvegajtók…

Voltak olyan „képek” is, amelyek arcának csak egy-egy részletét mutatták, de azt akár megtöbbszörözve – miközben hol egymásra csúsztak, hol eltávolodtak egymástól. Némelyik lassan a semmibe veszett.

Belökte az első „üvegajtót”, hogy jobban lássa… hogy bekerüljön… engedve a csábításnak. Mert az első pillanattól érezte a vágyat, hogy belépjen… és megértse a titkot – önmaga titkát, ami ellenállhatatlan erővel vonzotta. Minden „üvegajtó” ugyanazt a vágyat ébresztette benne: „Lépj be, hogy megtudd a titkot, ki vagy!”

Égett benne a kíváncsiság: miért mosolyog rá az egyik arca, és miért néz rá leplezetlen gyűlölettel a másik. Ahogy belépett az egyik mosolygós „üvegajtó”-arcán, úgy érezte, hogy a lelke is azonnal mosolygósra váltott. Amikor viszont az egyik gyűlölettel teljes „üvegajtó”-arcán lépett be, azonnal izzó gyűlölet költözött a szívébe. Maga is megrettent a félelmetes érzéstől – ijedten fordult vissza, hogy meneküljön, de az „üvegajtó” áthatolhatatlan üvegfallá változott, amelyről gúnyos megvetéssel nézett vissza kétségbeesett önmagára. 

Hátborzongató élmény egy ilyen szembesülés mátrixainkkal – ennél már csak az horrorisztikusabb, mármint a következményeiben, ha elmarad ez a szembesülés.

Igen, mátrixokat írtam, egész pontosan a bennünk élő mátrixokra gondoltam és utaltam. Mert bennünk vannak azok a mátrixok, amelyek alapján önmagunkat és a világot megéljük. Hányan beleborzongtak a Mátrix-filmek alapgondolatába, miszerint mesterséges intelligenciával rendelkező gépek teremtette világban élünk öntudatlanul, azokat kiszolgálva, táplálva, éltetve.

És hányan legyintettek: Ugyan már, science fiction-agymenés az egész!

Miközben persze azt sem lehet kizárni, hogy igaz.

Miért is ne? Az intelligens/értelmes tervezettségbe (intelligent design) nagyon is beleillene, hiszen végül is mindegy… De ne menjünk bele!

Meg persze a Mátrixba, mátrixokba se – helyesebben ne engedjük meg, hogy belénk telepedjenek! Bár már késő, hiszen bennünk vannak: születésünktől kezdve más sem történt, minthogy telepítették belénk a mátrixokat, azokat az ál-világokat, amelyekben élünk. Mert a mátrixok bennünk vannak, nem valahol kívül. Csak mi vetítjük ki a környezetünkbe a mátrixalkotó mémek – azaz a világfelfogásunkat alkotó információ-csomagocskák, tudattartalmak – által.

Tagadhatatlan, hogy érdekek fűződnek ezeknek a mátrixoknak a telepítéséhez. Jellemzően önző, hatalomszerző érdekek. A fölöttünk gyakorolt hatalomról van szó, amellyel uralkodni tudnak rajtunk, hogy élősködjenek rajtunk, hogy belőlünk élhessenek. Igen, mint a mesterséges intelligenciájú gépek a Mátrixban.

Persze mindig voltak és lesznek olyanok, akik rádöbbennek a bennük élő, az őket fogva tartó mátrixokra, és lázadnak… megpróbálnak kitörni. Vannak, akiknek sikerült. Márpedig akkor bárkinek sikerülhet. Bárkinek, akinek kérdései vannak, aki választ keres a kérdéseire, aki lát is, nem csak bámul a mátrix-kaleidoszkópba, valóságnak képzelve a káprázatot. Ami persze nagyon is valószerű: „magát” látja benne (noha azt sem tudja, ki is valójában), meg az „igazi világot” (amiről szintén nincsenek valós fogalmai, csupán hiedelmei).

A bennünk élő mátrixok mondják meg, kik vagyunk – hogy kinek érezzük, gondoljuk önmagunkat. Az egyik azzal hízeleg, hogy Isten gyermekei vagyunk, a másik azzal aláz, hogy undorító matéria-senkik… A két véglet között a végtelen érzelmi spektrum.

A belénk telepített mátrixokban élve dől el, hogy okosak vagyunk vagy buták, szépek vagy csúnyák, szeretetre méltók vagy… sikeresek vagy sikertelenek… – a magunk számára. Ezek alapján dől el, hogy imádjuk vagy gyűlöljük magunkat – hogy megint csak a két szélsőséget említsem.

Ezek a mátrixok a csoport-, szélesebben véve a társadalmi tudatba is betelepedtek – hamis tudatot, kollektív érzék- és érzéscsalódást (sic!) okozva.

Ily módon dől el a világképünk is, hogy szellemi vagy anyagi, isteni vagy istentelen, jó vagy rossz, szeretetteljes vagy gonosz, szerethető vagy… megismerhető vagy megismerhetetlen. Sokszor csupán érzék- és/vagy érzéscsalódás (sic!), hogy kit-mit kiáltanak ki jónak vagy gonosznak.

Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy ugyanaz az egyik mátrixban jó, a másikban bűn; az egyikben igazság, a másikban hazugság… Miközben valahol az egész hazugság – azaz csak mátrix, hogy valakiknek jó legyen. Valakiknek – azaz nem mindenkinek! Keveseknek, akiknek teljesen más szerep van szánva… (Keveseknek, akik teljesen más szerepet szántak/szánnak önmaguknak…)

Azt mondják: demokrácia – azt mondom, csak mátrix.

Azt mondják: egyenlőség – azt mondom, csak mátrix.

Azt mondják: igazságosság – azt mondom, csak mátrix.

Azt mondják: értékközpontú – azt mondom, csak mátrix.

Azt mondják: verseny – azt mondom, csak mátrix.

A végtelenségig lehetne sorolni… – sokak számára Isten is csak mátrix. Mindegyik(!), akit valaha is teremtett az ember – mert hiszen végeláthatatlan sora van az ember által teremtett(!) isteneknek, amelyeknek mátrix-világába azonnal bele is helyezték magukat teremtőik, ahogy a kényszerített vagy manipulált követőket is. (Ez nem blaszfémia, történelmi-kultúrtörténeti tény.)

Az autodafé viszont nem mátrix, hanem pusztító valóság, melynek lángjai a húsodba kapnak, ha nem engedelmeskedsz. De ami meggyújtja, az ismét csak mátrix – halálos mátrix.

Mátrixok mátrixaiban élünk – mintegy labirintusban bolyongva. Kezdve a család-mátrixszal, amelyikbe beleszületünk. Mátrixaink választják ki szerelmünket, aki vagy képes belépni a mátrix-labirintusunkba, vagy nem. Akinek vagy képesek vagyunk belépni a mátrix-labirintusába, vagy nem – hiszen minket az ő mátrixai választanak – már ha választanak, és nem elutasítanak.

Kedves Olvasó, hogy érzed magad? Hogyan viszonyulsz önmagadhoz – szeretettel vagy gyűlölettel néz rád az „üvegajtó”-arcod? Lehet, hogy csupán valamelyik mátrix teszi, talán csak bele kellene csapnod az „üvegajtóba”, hogy szabaddá válj! Ehelyett belépsz rajta, mert csábos ígéretekkel hívogat…

Kedves Olvasó, hogy érzed magad? Hogyan viszonyulsz a világhoz – szeretettel vagy gyűlölettel? És hogy érzed, szeret vagy gyűlöl, egyáltalán éltet, vagy a vesztedet akarja? Lehet, hogy csak valamelyik mátrix teszi, talán csak bele kellene csapnod az üvegajtóba, hogy szabaddá válj! Ehelyett belépsz rajta, mert csábos ígéretekkel hívogat…

Mátrixok harca – kint és bent. De csak bentről lehet kitörni a mátrix(ok)ból, hiszen benne élünk. Belénk zárták – belé zártak bennünket. Erőszakkal vagy megtévesztve.

Mit lehet tenni? – kérdezheted.

Talán ma még nincs okod a kérdésre, de egyszer fel kell tenni a kérdést, mert előbb vagy utóbb üvegfalba ütközöl.

Persze lehet csak nézni, mint a Mátrixot a moziban!

De lehet másképpen is, a mozi helyett önmagunkba lépve, rácsodálkozva „üvegajtó”-arcainkra, mátrixaink labirintusára – kutatva, vizsgálva, elemezve, nehogy elvesszünk benne. Kiderítve, hogy melyik az, amelyik eltakarja valódi arcunkat – és a világ valódi arcát.

Csak rajtunk áll, hogyan jövünk ki ebből a „moziból”!