Már a hatalmas ház kapuján behajtva is meglepődött, amikor meglátta a csodálatos koszorút a bejárati ajtón, és azonnal beindult az agya… Most pedig, hogy barátnője kiszaladt a konyhába, és magára maradt a hipermodern nappaliban egy díszes adventi koszorú társaságában, agyának volt ideje visszajátszani a pár évvel ezelőtti emléket. Akkor a barátnője ment őhozzá, és egyszerűen nem is értette, amikor az adventi koszorúját látva megszólalt: „Na, most komolyan… mennyi ideje is várjátok… hányszor kell még hiába… hogy rájöjjetek, önbecsapás az egész!” Ő pedig valóban nem értette… meg is mondta neki, hogy sérti… meg azt is, hogy ez nem úgy működik… 

1., Igazat hazudott, mert félt a lebukástól.

2., Olyannak akarta hazudni magát, mint a többiek.

3., Hazudnia kellett, hogy kiderülhessen az igazság.

„Neked van valakid… ne is tagadd!” – támadt az asszony a férjére azonnal, ahogy az belépett az ajtón. „Szervusz, drágám!” – köszönt neki a férfi, és meg akarta csókolni, de a felesége dühtől szikrázó szemei megbénították. „Te megőrültél?” – kérdezte döbbenten az asszony. Aztán újult erővel folytatta: „Mégis mit képzelsz? … »Szervusz, drágám!« ... Ó, majd mindjárt a karjaidba omlok! … Jössz a mit tudom én kidtől… azt hiszed, megengedem, hogy megcsókolj?!”

Nézem az újabb csodálatos gyógyulásról szóló filmet egy tévéműsorban: egymásba kapaszkodó kezek, hitbe kapaszkodó imák… Majd a győzelem: boldogan nyilatkoznak a hozzátartozók és az odaátról visszatért szerencsés gyógyult. Ki az, akinek nem tölti el örömmel a szívét a film, ki az, akinek nem erősíti meg a hitét? Sajnos, tudnék ilyen embereket mondani.

1., Mások leminősítésével akarta felminősíteni magát.

2., Mindenkihez volt egy kedves szava… de már nincs.

3., Mindent szeretett volna… amihez nem volt bátorsága.