„Halva született szavak!” – jutott eszébe a számítógép-monitort nézve. A sírás kerülgette… miközben az örömért írt, az írás eksztázisáért. Ami megint elmaradt… ahogy egy ideje mind gyakrabban. Helyette keserűség, üresség… kiégettség. Nézte a halott szavakat, amelyek négy, az egész képernyőt betöltő karakterré álltak össze, hogy egyre gyorsabban villogva követeljék: MÉG! MÉG! MÉG!  

1., Semmije nem volt, csak irigyei.

2., Nem stílusa nem volt, hanem pénze.

3., Majdnem olyan csinos volt, mint a hozománya.

Van gyereked? Mit tanítottál neki? Azt, hogy fogadja el az idegen bácsitól az édességet… hiszen azért kínálja, mert jó ember és szereti őt? Meg azt, hogy menjen csak el nyugodtan az idegen bácsival, ha hívja, hiszen szeretetből teszi?

1., Lelki szegénységét a milliárdjai sem ellensúlyozták, sőt...

2., Minél gazdagabb lett, annál inkább a pénz rabszolgájává vált.

3., Mióta vagyonos ember lett, azt hiszi, egyre több jár neki ingyen.

Minden szava ellen tiltakozott. Akkor is, amikor azt mondta: „Nem is téged szeretnek, hanem saját magukat!” Akkor is, amikor az ellenvetésére azt válaszolta: „Ez önámítás, becsapod magad, csak azért hiszed, mert te valóban szereted őket!” Akkor is, amikor a válaszára azt felelte, hogy: „Akkor nem engednék, hogy még most is mindenről lemondj miattuk!”