Azt hihetnénk, hogy a csendnek is üvöltenie kellene… teli torokból, hogy meghalljuk… merthogy olyan korban élünk. De hát a csendnek nem szokása a kiabálás… szerencsére, mert akkor már a csend se az lenne, ami. Mert egyre kevesebb dolog az, ami... ami volt… ami a lényege lenne.
Nem szeretem a hamis ígérgetéseket… amiket köznapi értelemben szélhámosságnak is nevezhetünk. De vannak, akik szeretik – annyira, hogy terjesztik is… merthogy szerintük motiváló erővel bírnak… Infúziónak szánják azoknak, akik önmotiváció-hiányban szenvednek. Közülük sokan szívják is magukba… (Mint vézna gyerek az energiaitalt, mert azt hiszi, hogy attól majd Dwayne Johnson lesz belőle.)
1., Mások gondolatai között kereste a sajátját.
2., Azoknak tetszett, akiknek egyáltalán nem akart…
3., Életművész szeretett volna lenni… de csak ripacs lett belőle.
Ahogy szokott… jégteste azonnal olvadni kezdett, amint a tűzfolyam végigfutott az ereiben… mert a láva azonnal felizzott… Nem, már előtte… nem is kellett, hogy megszólaljon a barbár ritmus… agyában már ott lüktetett, amit a füle még nem is hallhatott, csak felajzva várt. Hogy aztán az első dobütés sercegve fusson dobhártyájától agya tűzhányó-bombájához, és utat robbantson a lávafolyamnak, amely most végigszáguldott az erein. És vele áradt szét a belső lüktetés, amely szinkronban pulzált a külsővel: a semmiből erősödve végtelenné. A dobok és a basszus… a semmiből a végtelenbe üvöltő-sikító „ének”… Ahogy szokott… egyre gyorsuló sámántáncba kezdett a láthatatlan tűz körül, amely visszatükröződött a szemében.
