Ki nevet rád erről képről? (Persze hogy nem név szerint kérdem!) Egy kedves, csinos nő, nem? Természetesen nem mindenkinek az… akadhat olyan is, aki számára ellenszenves, mert emlékezteti valakire, aki… Lehet, hogy csak a tudattalanját, mert ő egyébként nagyon nem akar rá emlékezni! Vagyis érzelmi értelemben tőlünk függ, hogy kit látunk a képen, és az is, hogy visszamosolygunk vagy éppen vicsorgunk rá, vagy… vagy…

Ugyanez a mosoly valaki számára bizsergető, izgató… esetleg kihívó… Sajnos olyanok is vannak, akik lehetséges zsákmányt látnak benne, könnyű prédát, akár hogy mocskos vágyaikat kiélhessék rajta. Vagy „csak” kirabolják… hiszen csupán „egy gyenge nő”. Esetleg „csak” beszóljanak neki valami otrombaságot… mert szerintük a nőknek csak úgy be lehet szólni, a lelkükbe gázolni. Mármint a magukat „felsőbbrendűnek” vélő kanok szerint, akik úgy hiszik, a nők arra születtek, hogy…

De a látszat néha valóban csal! Nézzük csak!

Na, ugye?!

Bevallom, kéjes örömmel nézem, amikor egy „gyenge” nő fájdalmas meglepetést okoz az erejükkel visszaélni akaró hímsovinisztáknak. A Haywire trailerje hívta elő belőlem ezeket a gondolatokat, érzelmeket.

Megnézted?

Na, ugye?!

Hogy ez csak egy film, benne egy szerep… a nő pedig könnyen pofozkodik a mozivásznon? Nos, akkor ide meg azért kattints, hogy megismerd Gina Caranót, a női főszereplőt! És:

Megnézted?

Na, ugye?!  

Én is megnéztem újra a trailert, és ismét élveztem… Közben meg… szóval ambivalens érzelmek… a kognitív disszonancia nevű közhely, hiszen világéletemben gyűlöltem azokat, akik visszaéltek az erejükkel. (Oké, azoktól is hányingerem volt, akik a gyengeségükkel éltek vissza [!], de az egy másik „történet”). Akkor most mi van? – kérdem magamtól, miközben mégis élvezem… Mert beleérzem a lehetőséget, a meglepetést, ami a „felsőbbrendű” kanokra vár… akik nem is sejtik… (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kedvesen mosolygó Gina helyére általában behelyettesítjük a gyengéket… akik még nem ébredtek rá, hogy nincs mese, gyúrni kell… testben és lélekben!) 

És nincs mese, mert növekszik az erőszak: házon belül és kívül. És azok is tudják, hogy a gyengék (gyengének látszók) a kiszemelt áldozatok, akik még nem is hallottak a viktimológiáról. (Majd hallanak róla a rendőrtiszttől, akinél – ha mernek – feljelentést tesznek az ellenük elkövetett erőszak miatt… vagy a pszichológustól, aki megpróbál segíteni nekik, hogy lelkileg is túléljék, amit testileg csak-csak talán valahogy…)

De kanyarodjunk csak vissza ahhoz, hogy világéletemben utáltam az erőszakot! Azért is, mert szent meggyőződésem, hogy az ember nem arra teremtetett, hogy üssék-vágják-roncsolják azt a megfejthetetlen „hi-tech” csodát, amit jelent. Az ember nem erre, de sajnos ilyennek „teremtetett” – a kegyetlenkedő és pusztító ösztön (vagy minimum a hajlam rá) genetikusan kódolva van belénk. Szerencsére nem egyformán mindenkiben! Érzelmi intelligencia kérdése, hogy ki mennyire tudja meghaladni ezt a gyilkos programot – sokan még a legborzalmasabb kínhalálbüntetés árnyékában sem képesek rá.

Vannak, akiknek az erőszak a lételemüket jelenti – az erőszak az életük (egyszersmind a legfőbb élvezetforrásuk is). Ők csak az erőszak nyelvén értenek – márpedig az kommunikációs egyszeregy, hogy mindenkivel azon a nyelven kell beszélni, amit ért. Magyarul: ezek az emberek csak a nagyobb erőt ismerik el, csak azt megtapasztalva vonulnak vissza. Ez a nagyobb erő lehet egy revolver éppúgy, mint a harcművészeti tudás, önvédelmi arzenál… Utóbbiakhoz fegyverviselési engedély sem kell. A revolver pedig önveszélyesebb, hiszen a rémület könnyen meghúzza a ravaszt… miközben egy harcművész nem is érez rémületet, hiszen tudása kellő önbizalmat ad neki. Ez persze meg is látszik rajta, ily módon kevésbé is veszélyeztetett.

Persze, ha valaki irtózik az erőszaktól… meg félti azt az amúgy valóban elég törékeny valamit, amit emberi testnek hívunk… Mert bizony még a legerősebb emberi test is könnyen sebezhető, összeroppantható! Az önvédelmi alapismereteket – hogy legalább ne mindenkinek legyünk kiszolgáltatva – anélkül is meg lehet tanulni, hogy ennek során a testi épségünket veszélyeztetnénk. Persze nem árt, sőt kifejezetten hasznos, ha szokjuk a fájdalmat, emeljük a fájdalomküszöbünket – már csak azért is, mert az élet a fájdalomról szól, a testi és lelki fájdalomról egyaránt. Nem mellesleg a testi fájdalomtűrés erősítése a lelki fájdalomtűrést is erősíti. Azért jó, ha technikailag is eddzük magunkat, a gyakorlatban is kipróbálva az elméletben elsajátított fogásokat!

Tény: nem tudunk nem kommunikálni. Azt persze senki sem mondogatja, hogy: „Nézd csak, milyen harmatgyenge vagyok, azt teszel velem, amit akarsz, úgysem tudok védekezni!” Miközben a testbeszéde – talán – szinte kiabálja! (Talán ő maga észre sem veszi!) Nonverbális kommunikációnkban a leggondosabban rejtegetett titkaink is megjelenhetnek – az is, ha éppen be vagyunk rezelve, vagy általában gyáva nyuszik vagyunk! Szerencsére az ellenkezője is – ahogy fent már utaltam rá –: a magabiztosság is, a bátorság is, az is, hogy nem félünk, mert biztosak vagyunk magunkban, abban, hogy meg tudjuk védeni magunkat. (Mondjuk a vérprofiktól nehezen, legyen szó kommandósokról, vagy hasonlóan képzett gonosztevőkről, noha tán még rajtuk is találhatunk fogást.)

Fontos kérdés, hogy előbb vagy utóbb… hogy előbb(!) szerezzük meg ezt a tudást, amivel talán megelőzzük azt, amit különben csak megbosszulhatunk, ha utána megtanuljuk a módját. A nálunk A másik én címmel vetített Jodie Foster-filmmel foglalkozó írásomban már érintettem (lásd itt!), hogy igenis bennünk is… És azt is, hogy ne a bosszúra, hanem a megelőzésre használjuk a másik énünket. Akkor kevésbé lesz másik, és megelőzhetjük az áldozattá válást. A szükséges motivációt erősítheti az empátia… és a „Mi lenne ha?!”, azaz annak elképzelése, amit mindenáron meg akarnánk bosszulni… ezért jobb megelőzni. Az ily módon felkeltett motiváció által vezérelve is.  

Az élet a fájdalomról szól – írtam az imént –, most pedig hozzáteszem (mert részben az okozója), hogy az erőszakról, azaz az erővel való visszaélésről. És már azt is érintettem, hogy az erő uralma, és az erővel való visszaélés is erősödik. (Na tessék, ebben a szóban is ott az erő!) Mind többen vannak, akik erővel akarják kielégíteni szükségleteiket – csak részben azért, mert másképpen nem juthatnak hozzá lassan már a levegőhöz sem! Van, aki a csavaros eszével rabol ki másokat. Van, aki erővel veszi el azt, amire szüksége van (mondván, hogy mindenki a maga eszközeivel – a törvényt kihasználva vagy annak ellenére). Vannak, akik a maguk szabályait törvényekbe foglalják – mások meg azt mondják, hogy azok nem az ő törvényeik, mert azok elveszik a megélhetésüket.    

Te milyen szerepre készülsz?

Az áldozatéra? Persze hogy nem, de abban bízol, hogy majd megvédenek… a törvények, a rendőr… Szóval mégiscsak az áldozatéra! Pedig nem kell okvetlenül önvédelmi vagy harcművészeti klubba vagy tréningre jelentkezned. Mondjuk hatvanévesen tán nem is röhögtetnéd ki magad. Nézz körül az interneten – ha már úgyis azon olvasol! Rengeteg olyan anyagot találsz, amely könnyen elsajátítható fogásokat mutat. A videókat lelassíthatod, megállíthatod, hogy megértsd a mozdulatokat, hogy fázisonként megtanulhasd, begyakorolhasd, készségszintűvé fejleszthesd, hogy ha isten ne adja egyszer szükséged lesz rá, automatikusan jöjjenek. Ez egyben a gondolkodásod ilyen irányú fejlesztését is jelenti… hogy a veszély ne blokkoljon le, harcképtelenné téve akkor, amikor talán az életedről lesz szó, miközben egyetlen ütéssel kiszabadulhatnál…

Szóval, csak bátran, úgy is mondhatnám: Harchoz! 

És ne feledd, minél erősebb vagy, annál kisebb a valószínűsége, hogy élned kelljen az erőddel! Végül is ez a cél, hiszen erősek akarunk lenni, nem agresszívek!

Ja, Gina is csak egy gyenge kislány volt!