„Az embernek embertől kell félnie” – mondja Jodie Foster Erica Bainként A másik én című filmben. Régi, de ma is aktuális, vagy egyre aktuálisabb moziemlék. (Eredeti cím: The Brave One). Embernek embertől kell félnie – beleborzongtam, holott sajnos semmi, de semmi meglepő nincs ebben a mondatban, hiszen így van ez évezredek óta, sőt, amióta ember él a Földön. És így is lesz, amíg ember… És így is lesz? De miért? De miért van belénk írva? Belénk van írva? Mindegyikünkbe? Ugye, Te is hiszed, hogy nem? Vagy legalább szeretnéd hinni, hogy nem!

„A gének döntik el, hogy mennyit kockáztatunk.” „Hűtlenségre gyanakszik? A DNS eldönti!” „Génjeinktől függ, hogy mi vagyunk-e a társaság középpontja.”

Hogy kerülnek ezek ide? Néhány cikkcím a közelmúltból, de még hosszan lehetne sorolni, hogy ma már mi mindenről derült ki, hogy a génjeinkbe van írva. Akár a halálos ítéletünk is? És/vagy mások halálos ítélete is? Ennyire ki lennénk szolgáltatva a magunk és embertársaink génjeinek? És milyen környezeti hatások aktiválják a belénk írt szörnyeteg-programot (amely időzített bombaként lapul agyunk mélyén)? Csak remélni tudjuk, hogy nincs mindnyájunkba írva ez a szörnyeteg-program, bár hátborzongató bűnügyi és tudományos híreket olvashatunk – előbbieket sajnos szinte naponta, utóbbiakat szerencsére jóval ritkábban. 

A kegyetlenkedés okozta élvezet, ne adj Isten kéj! Cikkek sora foglalkozik az internetre feltöltött borzalomvideókkal – még, ha borzadunk is, ne csodálkozzunk rajta, amikor kisiskolás gyerekek videózzák mobilra társaik megalázását és megkínzását. És majd küldözgetik egymásnak, feltöltik a netre, büszkén mutogatják egymásnak.

Térjünk vissza a Jodie Foster-filmre, mert a filmről mégis könnyebb beszélni, még ha arról is pokolian nehéz! Az Erica Baint és vőlegényét megtámadó szörnyetegek az élvezetért öltek, a vérre gerjedtek, és természetesen videózták, mert tudták, hogy lesz közönsége az interneten – még az alvó szörnyetegek között is, akik egyelőre beérik a konzervvérrel. De az is lehet, hogy éppen az ilyenektől kapnak kedvet, hogy megkóstolják a valódi vért, amit késük ont ki. Mint a hírekből tudjuk, olykor már gyerekek is.

Miért születnek újra és újra az emberbe zárt szörnyetegek évezredek óta?

Miért íródik újra és újra a kéjjel ölés programja?

Ha létezik egyáltalán, vajon megtalálja-e valaha a tudomány ezt a génhibát? És képes lesz-e kiküszöbölni? Ki lenne ellene az ilyen génmanipulációnak? 

A napokban két (jó)ember(kedő)től is hallottam, hogy „mindenki egyformán értékes, még a gazemberek is”. Igen – erősítették meg! –: még a gazemberek is, csak ők „még keresik a helyüket”.

Rugóskéssel és baseballütővel… kéjjel ölve is? Vagy azért szerintük is – mármint az említett két, „mélyen gondolkodó és érző” (jó)ember(kedő) szerint is – van egy határ? Szerintük hol? És vajon akkor is ezt mondanák, helyesebben hörögnék, amikor az ő bordáik közé szaladna a „helyüket keresők” késpengéje? 

Miért? Miért született ez a szörnyeteg-program? Hogyan íródhatott? És miért kitörölhetetlen az emberiségből?   

De térjünk vissza megint a Jodie Foster-filmre! Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogyan nézi a filmet az a szörnyeteg, aki a filmbeliekhez hasonló kéjjel gyilkol? Kinek szurkol? Mit érez közben? Számára mi a happy end? Neki mi jelent katarzist? Ha még járnék moziba, vajon észrevenném, hogy ő ül mellettem, vagy már csak akkor, amikor azt hallanám, ahogy a rugóskés…? 

És a gyermekszörnyetegek? (Mert – tudományos tény! – vannak született pszichopaták.) Ők a vasorrú bábának meg a hétfejű sárkánynak szurkolnak? A farkasnak, és nem Piroskának? Hol kezdődik? Valóban a „géntervező-asztalon”?

Amióta az eszemet tudom, taszított az erőszak, pedig gyerekkoromban még nem hatotta át annyira az életünket, mint amennyire ma árad a médiából. A valódi és a kreált vér, amely hozzászoktat a valódihoz, a fiktív erőszak, amely lejjebb viszi a valós brutalitással kapcsolatos ingerküszöböt. Ez nem ivódik-íródik a génjeinkbe?

Miért jó ez, és kinek?

Ma kit ölnek meg vacsorára a képernyőn?

Hogy győz az igazság? És azért a két percért kellene végignézni kilencvenegyet? A nyolcórai film végén győz, de a féltízes megint az erőszakkal, öléssel kezdődik! Akkor hány percre is győzött a jó a rossz fölött?

Ne nézd, kapcsold ki! – mondhatod. Nem kell, mert kikapcsolom magamtól, sőt: be sem kapcsolom ilyenekre. De az életet nem kapcsolhatom ki, miközben tudom, bárkivel, bármi, bárhol és bármikor… Ráadásul rám talán nem veszélyesek ezek a filmek, az elmúlt évtizedeim és tán ezek a sorok is ezt bizonyítják. Belőlem eddig nem tört elő a szörnyeteg.

A szörnyetegnek pedig hiába mondod, hogy: „Ne nézd, kapcsold ki!” Neki a művér csak előjáték… Csak aperitif ahhoz, amit megkóstolni készül, amely abban csörgedezik, aki nem nézte, kikapcsolta, sőt be sem kapcsolta!

Erica Bain élte az igazi énjét.

Én is az igazi énemet akarom élni, és nem akarom, hogy előhívják a másik énem! Képes lennék megakadályozni, hogy előhívják belőlem? Már az is erőszak lenne, nem? Hiszen akaratom ellenére történne!

Bármit is lopnak el tőled, a hited egy darabkáját is ellopják. A magadba vetett hitedét, hogy képes vagy megvédeni magad, hogy veled nem történhet meg… (miközben a legtöbben valahol mélyen, be nem vallottan tudjuk, hogy sajnos bármi megtörténhet velünk is). És az emberekbe vetett hitedét, hogy nem fosztanak ki, nem aláznak meg, nem törnek az életedre kéjvágyból (nem a szó szerint értendő kéjgyilkosokra gondolok, bár rájuk is), hogy nemcsak a test, hanem a lélek gyilkosai is elkerülnek, és hogy nem kerülsz útjába sem zseb-, sem torokmetszőknek, sem zseb-, sem hit-tolvajoknak.

Egyszer kizsebeltek – azt hittem, sosem múlik el a megalázottságomból fakadó lelki sérülésem.

Egy nőismerősünkhöz betörtek, felforgatták még a fehérneműs szekrényt is, földre hányva az intim ruhadarabokat. Valamennyit kidobta a szemétbe, mert úgy érezte, nem tudja kimosni belőlük a betörő(ke)t, és lelkéből az érzést, hogy a textil közvetítheti az érintésüket.

Érzésem szerint az énem írta ezeket a sorokat. Remélem, a másik énemnek még tollat sem kell ragadnia sosem. Vagy mégis, máris… hiszen tudom, hogy a szörnyeteg is ott ül valahol egy számítógép előtt, és…

De fel is áll majd, hogy elinduljon felénk!

Hogy ne ijesztgesselek?

Rendben, akkor felejtsd el, amiket írtam! Ezt a mondatot is!

Ui.: A „The Brave One” persze másképpen is fordítható… Maradjunk is annál – és az erő legyen velünk!