„Nagy voltál…!” – veregették a vállát, mert azonnal körülvették a folyosón, amikor kicsöngettek. Aztán pedig szinte egymással versengve bizonygatták, hogy ők is ugyanúgy… hogy ők is pont azt akarták mondani annak a szemétnek. „De valahogy mégsem mondtátok!” – sajgott fel benne. Nézte és hallgatta…

Ki nevet rád erről képről? (Persze hogy nem név szerint kérdem!) Egy kedves, csinos nő, nem? Természetesen nem mindenkinek az… akadhat olyan is, aki számára ellenszenves, mert emlékezteti valakire, aki… Lehet, hogy csak a tudattalanját, mert ő egyébként nagyon nem akar rá emlékezni! Vagyis érzelmi…

Cenzúra! … Ugye, már a szó láttán is kirázott a hideg?! … Cenzor! … Milyen kép jelent meg előtted? Nyilván valamilyen merev, szigorú arc… vagy talán egy „kedvesen mosolygós”… netán egy átlátszóan nyájas…? Melyik a visszataszítóbb? Lehet, hogy egy másik… mondjuk az, amelyik benned él?

Aki festett már olajfestékkel, tudja, hogy mit jelent összepiszkítani egy képet… túlfesteni, hogy koszfoltokká váljanak a korábban mégoly ragyogó színek is. Ugyanígy van a gondolkodással is… a túlgondolkodással, amikor már nem tisztul, hanem koszolódik a „kép”.

Csak mondta és mondta… talán attól félt, hogy a csendből kihallatszana az igazság. Csak mondta és mondta… talán abban bízott, hogy hazug szavai elnyomják a csend igazságát. … Csak hallgatta és hallgatta… közben pontosan tudta, hogy miért mondja és mondja…