„Megáll az idő…” – kezdte el sercegni bennem egy „gramofon” a régi-régi slágert, amikor egy Facebook-bejegyzés kommentjéhez fűzött megjegyzésemre érkezett választ olvastam. „Megáll az idő…” – hallottam közben ismét… aztán megint, újra és újra. Elakadt a tű a „régi korongon”… „megállt az idő”, hogy stílszerűen fogalmazzak. Mármint a belső „gramofonnak” „állt” meg… helyesebben a lemez… a tű… de mindegy is.

Visszatérve az említett, kommenthez fűzött megjegyzésemhez, ami annyi volt csupán, hogy „Mindannyian időutazók vagyunk…” De tévedtem, mert azonnal érkezett a válasz – amire utaltam –, hogy: ő ugyan nem! Mármint a kommentelő. Azaz nála megállt az idő… helyesebben ő állt meg az időben…

Miközben – akár tetszik, akár nem – igenis, időutazók vagyunk mindannyian. Megértem én, hogy vannak olyanok, például a „Megáll az idő…” című sláger – amelynek csak erre a három szavára emlékszik „gramofonom” – kedvelői is, akik szeretnék, ha megállna az idő, és az éppen megélt boldog pillanat örökkévalósággá válna. De az csak az ilyen édesbús slágerekben fordul elő.

Merthogy igenis időutazók vagyunk. Olykor évezredeket repülünk vissza egy könyv vagy egy film időgépén… hogy rabszolgaként vagy fáraóként… Brutusként vagy Cézárként… De a könyvek, filmek… időgépén még a sosem lesz(!) jövőt is beutazhatjuk.

Időutazók vagyunk akkor is, amikor a regressziós hipnózis időgépe előző életeinkbe(?) „teleportál” bennünket… De még ilyen „csodamasina” sem kell, hiszen elég, ha magunk emlékezünk… utazunk visszafelé az életünkben, ameddig csak tudunk. Sőt még azon túl is – ráadásul akaratlanul és öntudatlanul is… Igen, az a bizonyos tudattalan… de elég a csupán nem tudatosult is… Minden válaszunkban, ami valamely külső vagy belső impulzusra születik, ott van bejárt múltunk és „jövőnk”. Utóbbi leginkább a már említett időgépekkel tett virtuális időutazásoknak köszönhető. (Megjegyzés: belső impulzus a bennünk szakadatlanul zajló érzelmi[!] asszociáció-folyamat bármelyik eleme lehet.)

Igen, minden pillanatban ott a múlt, ráadásul nem csak a sajátunk… gondolj csak – például – a kollektív tudattalanra! A génjeinkben átörökített múlt… amely akár jövőnkké is válhat…

És vágyálmaink is időutazások: a kisgyermeké, aki már felnőttként látja magát, az egyedül maradt depis szingli pedig boldog családanyának, akit gyermekei és férje szeretete ölel körül.

Időutazók vagyunk…

Kivéve azok, akik félnek a múlttól, a jövőtől… akiknek a múltja fél a múltjuk által jósolt jövőtől (pontosabban az abban rejtőző múltjuktól).

„Állítsátok meg a Földet, le akarok szállni róla!” – Igen, talán ez lehetett az előzménye.

Persze vannak, akik megálltak az időben… tíz perce vagy húsz éve… ami azért is nagyon feltűnő, mert az idő nem állt meg.

Nem bizony!

Elment… sőt elszaladt, elrohant mellettük.

Ők pedig – mindegyikük – egy-egy elakadt tű a „kopott hanglemezen”: „Megáll az idő… Megáll az idő… Megáll az idő…”