Tehát Lombroso a szupermarketben… ráadásul mindjárt kettő is! Persze hogy idézőjellel… mert csak a szellemét idézte a két asszony… hetven és a pénztár felé araszolva. Úgy csöppentem „tudományos” eszmecseréjükbe, hogy mögéjük kerültem a sorban. Pár mondat után jelent meg Lombroso szelleme… akkor derült ki számomra, hogy a közelmúltban elkövetett bestiális gyilkosságok szörnyeteg elkövetőiről tárgyalnak szenvedéllyel, mondhatni gyűlölettel, ami persze a „tudományosság” rovására ment… „Mint az ősemberek, hát nem?! Az arcukra van írva!” – mondta az egyik, de a másik is mondhatta volna, aki csak helyeselt. Addig, amíg szerepet nem cseréltek.
Vizuális típus vagyok, plusz szépség- és arcmániás… széparc-mániás… Éppen ezért égnek belém olykor csúnya arcok is (együttérzéssel, fájdalommal…)… de legfőképp azok (nemegyszer sistergő indulatokkal), amelyek belülről rútak, visszataszítóak. Mert még a legszebb arc is undorítóvá válik, ha kiderül, hogy belülről csúnya… a bűntől… gyilkos ösztönöktől…
Nem beleérzés(!), mert kiderül… mert ha akarjuk, ha nem, a képünkbe tolja a média mint a bestiális gyilkosság tettesét: előre kitervelt módon, „állatias” kegyetlenséggel…
És ekkor az elkövető angyalarca is sátáni szörnypofává torzul.
És ekkor oda a szép testben szép lélek oly gyakori félreérzése (sic!). Az, amit gyerekkorunktól kezdve programoznak belénk a mesék, a média, a filmek…: a szép jó – és fordítva.
És fordítva: a csúnya rossz és gonosz (és fordítva).
És komolyra fordítva a szót: vizuális casting-sztereotípia, hogy a bűnöző rosszarcú. Minél bestiálisabb, annál inkább. (Felvétel indul, csapó!)
És bizony az élet is rendesen produkálja az ilyen vizuális casting-sztereotípiákat! Visszaköszönnek az említett, média által a képünkbe tolt fotókról. Valóban brutális bűnözői arcok… ellenpontként az áldozatok angyalarcával.
De akkor is… Lombroso! – tiltakoz(hat)unk jogosan. Nemcsak a tudomány, hanem az emberiesség nevében is. És sorolhatjuk a példákat: az angyalarcú szörnyetegeket… és a „kevésbé vonzó” fizimiskával megvert kiválóságokat. Hivatkoz(hat)unk irodalmi művekre is…
Aztán mégis valami nyomást érzünk a gyomrunk táján, és hevesebben kezd kalapálni a szívünk… („Küzdj meg, vagy menekülj!”), ha az esti szürkületben a kihalt kertvárosi utcán feltűnik egy – pláne ha több – kevésbé vonzó „fizimiska”.
Lombroso pedig – akit megtagad(t)unk – gúnyosan angyalarcunkba mosolyog: „Ugyan már, csupán félreérzés…!”
