Van, amikor nincs idő taktikázásra, hazugságra… mert a tett beszél a szavak helyett. Például most, amikor arra sincs idő, hogy a férfi a fejükhöz vágja: „Én megmondtam, hogy életveszélyes!” Arra sincs, hogy ezen elmélkedjen, meg azon, hogy szinte legyávázták, amikor hozzátette: „Nem szokásom felelőtlenül kockáztatni, pláne az életemet!” „Mi majd vigyázunk rád!” – válaszolták lekezelően az élénken helyeslő nagyfőnök – a „főmacsó” – sameszai. „A világ a kockázatvállalásról szól, kispajtás! A gyávák kora lejárt!” – mondta ki felette a megsemmisítő ítéletet a nagyfőnök. Az, aki – bár próbálják elhazudni – a csőd szélére „raftingolta” a céget.

De hát ezen sincs idő gondolkodni akkor, amikor a tajtékzó hullámok papírcsónakként dobálják őket a csapatépítő tréningen. Amikor „főmacsó” rongybabaként repül ki a gumicsónakból, ahogy egy sziklának ütköznek. Óráknak tűnik, amíg előbukkan a kavargó habokból – tehetetlen fadarabként hánykolódva. Feltehetően beüthette magát valamibe a vízbe kerülve, ezért képtelen elkapni a partról feléje dobott mentőköteleket. „Segítsetek már neki!” – üvölti a férfi, de a nagyfőnök macsó sameszai halálra váltan kapaszkodnak a gumicsónak oldalán lévő kötélbe.

A férfi szinte gondolkodás nélkül veti magát a hullámokba az egyik mentőkötelet megcélozva, majd – ahogy megragadta – minden erejét összeszedve úszni kezd a tehetetlenül sodródó nagyfőnök felé. Hogy elérje a zuhatag előtt. A nagyfőnököt, akit állítólag megfojtana egy kanál vízben, csak hogy a helyére ülhessen!

***

Most viszont immár a nagytárgyalóban ül a vezérkarral, úgyhogy ideje kikapcsolni a belső videót a raftinggal együtt. A cég csődhelyzetéről tárgyalnak majd, először az ő prezentációját nézik-hallgatják meg, hogy milyen stratégiát ajánl ahelyett, ami ide juttatta őket. Anyaga ott fekszik mindenki előtt. Halvány mosoly fut át a férfi arcán, amikor a nagyfőnök „felkonferálja” őt és – ahogy gúnyosan mondja – a „világmegváltó” elképzeléseit. A férfi feláll, körbefuttatja tekintetét a jelenlévőkön, kicsit elidőz a rafting „hősein”, majd megszólal: „Kérem, tekintsenek el »világmegváltó« elképzeléseim ismertetésétől, ezennel ugyanis felmondok! Köszönöm.”

***

Elárulom Neked, kedves Olvasó, hogy főhősünk napokig őrlődött, a „Menni vagy maradni?” kérdése miatt szinte aludni sem tudott. Szerette volna megmenteni a céget, leginkább a munkahelyeket, mert nem volt kétsége afelől, hogy a nagyfőnök végleg csődbe „raftingolja” őket. Majd’ egy éve van konfliktus közöttük, mivel nem rejtette véka alá a véleményét, hogy a hibás stratégia és az abból fakadó rossz döntések már a cég létét veszélyeztetik. Lényegében azt is kijelentette, hogy a nagyfőnök ma már – a gazdasági válság közepette – nem alkalmas a vezetői posztra. Természetesen azonnali totális ellentámadás volt a válasz, olyan össztűz zúdult rá, amilyet elképzelni sem tudott. A legkevesebb az volt, hogy gátlástalan karrierista, aki mindenkin keresztülgázolva a nagyfőnöki posztra tör.

Mit gondolsz, kedves Olvasó, abbamaradtak ezek a támadások azután, hogy megmentette a nagyfőnök életét a sajátja kockáztatásával?

Hát nem!

Sőt, ha lehet, még fokozódtak – hiszen a hála nem üzleti kategória!

Természetesen átírták a nagyfőnök megmentésének történetét is! Pár nappal a rafting-kaland után már-már ott tartottak, hogy a nagyfőnök az élete kockáztatásával tette próbára a férfi bátorságát, akit úgyszólván utána kellett lökni, hogy „kimentse”. Hangsúlyozva, hogy ha a bizalmi emberei nem lettek volna ott, akkor bizonyára sorsára hagyta volna a nagyfőnököt.  

Főhősünk hiába akarta megszerezni a tréninget (egyben a raftingot) szervező cégtől a videófelvételt (mindent rögzítettek) – arra hivatkoztak, hogy véletlenül letörölték. És persze a cég csődközeli helyzetéért sem a nagyfőnök volt a hibás! Jól tippeltél, kedves Olvasó, igen, a főhősünk! Azt is bizonyára kitaláltad, miképpen tálalták a dolgot. Persze úgy, hogy ő akadályozta minden eszközzel a nagyfőnököt, hogy megmentse az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő céget. (Miközben minden a nagyfőnök akarata szerint történt a cégnél – ahogy mindig is.)

Ha azt hiszed, kedves Olvasó, hogy ilyen nincs, akkor kivételesen szerencsés helyzetben vagy, amit nagyon becsülj meg!

Főhősünk még ezek után is vállalta, hogy ismét a vezérkar elé tárja cégmentő stratégiáját, de a nagytárgyalóban történtek eltérítették szándékától. Bejelentette, hogy köszöni szépen, de… Érthető nem?

Persze írhatnék másik folytatást is ugyanebből a bevezetésből – ahogy az élet is. Mondjuk ilyet:

Tehát pár nappal a rafting és az életmentés után vagyunk. Mindketten ott ülnek a nagytárgyalóban a teljes vezérkarral. A sameszok alázatos pillantásokat vetnek a férfira. Ebből nyilván sejted, hogy valami történhetett. Így igaz! Főhősünk szólásra emelkedik, üdvözöl mindenkit, majd udvarias szavakkal ismerteti a nagyfőnök vitathatatlan érdemeit a cégalapítástól a felfuttatásig, pontosan megemlítve, hogy mi mikor történt. Az elmúlt évek mélyrepüléséről diszkréten hallgatott – igaz, mindenki tudta, hogy a sikertörténet csak az első fejezet volt a nagyfőnök és a cég életében. A végén megköszönte a munkáját, és sok sikert kívánt neki.

Ugye, nem lepődtél meg, kedves Olvasó?

Miért is tetted volna, hiszen más megmenteni egy ember életét, és megint más kiharcolni leváltását az alkalmatlansága miatt. (Csak a szakmairól volt szó, holott az emberi alkalmatlansága még súlyosabb volt!).

Lényegében itt is életmentésről volt szó, hiszen a cég megmentése egyben majdnem félezer ember életének megmentését is jelentette. Főhősünk voltaképpen csak szisztematikusan végigcsinálta azt, amit a cég megmentése érdekében jónak látott, elképzeléseinek helyességéről pedig sikerült meggyőznie a tulajdonosokat… Nyílt sisakkal küzdött, nem törődve a nemtelen támadásokkal, a hazugságokkal, manipulációkkal – bizalmat kapott, rábízták a cég megmentését. A nagyfőnöktől pedig elköszöntek. Sokan – természetesen nem a sameszai! – döbbenten nézték ámokfutását. Például szánalmas vádját, hogy a férfi csak karriervágyból mentette meg az életét, hogy hősként ünnepeltesse magát. Ezzel az erővel, azzal is előállhatott volna, hogy főhősünk kavarta a hullámokat, amelyek miatt ő a vízbe repült.

Kedves Olvasó, ha most is azt mondod, hogy ilyen nincs, akkor változatlanul csak irigyelni tudlak. És változatlanul azt mondom, hogy áldd a szerencsédet!

Igen, mert mi egy rafting – a mégoly gyorssodrású folyón is az életveszélyes sziklák között – egy „békés” irodához képest! Ahol természetesen egy igazi csapat dolgozik – persze hivatalosan, hiszen nemrég végezték el közösen a legdrágább csapatépítő tréninget.

Naná, hogy volt rafting is!

Persze nincs olyan agyalágyult sem, aki egy csapatépítő tréningen, nyílt színen végezné ki ellenlábasát, konkurensét, pláne a főnökét! Mondjuk, nem tartja elég szorosan a kötelet a sziklamászásnál, vagy nem kapja el, amint hátraveti magát a nagyfőnök a beosztottai karjaiba.

Szerintem nem járok messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy az ellenlábasok, konkurensek, nagyfőnökök az ilyen alkalmakkor érzik leginkább biztonságban magukat. Éppen az előbbiek miatt. Tudják, hogy nem a nyílt színen leselkedik rájuk az igazi veszély! Talán éppen magukból kiindulva biztosak benne!

Szomorú, hogy közhely: milliók életét keserítik meg a munkatársak – a (nagy)főnököket is ideértve! Jellemzően gerinctelenül ármánykodva, manipulálva, terrorizálva, zsarolva stb. Nagyon sokan belebetegszenek – általában előbb lelkileg, utána testileg. Százezrek menekülnek az alkoholba…

„Micsoda hiba!” – kárhoztatják őket a stresszkezelés felkent papjai.

Mármint, hogy nem hozzájuk fordulnak, pedig megtudhatnák, hogy: „Küzdj meg, vagy menekülj!”

Csakhogy nincs hová menekülni (kivéve az alkoholt), hiszen válság van, szinte lehetetlen munkahelyet váltani!

A megküzdés pedig mókásan hangzik – mondjuk – egy pszichopatával vagy szociopatával szemben. Pláne többel (akik klinikai értelemben talán nem is pszichopaták, „csak” a viselkedésük olyan, mintha…).

A pszichopaták gyógyíthatatlanok, természetesen a legdrágább tréningek sem segítenek rajtuk. De még pszichopatának sem kell lenni ahhoz, hogy hatástalan maradjon egy-egy tréning. Elég, ha valaki jól érzi magát mások kínzásával – sőt: hogy attól érzi csak igazán jól magát. Mondhatni, az élteti!  A változtatással szembeni motiválatlansággal sincs mit tenni. Attól, hogy csapatépítés címén elküldenek valakit raftingolni, még nem lesz csapatjátékos. Sőt, ellentétes hatást is kiválthatnak vele, hiszen mondhatják: „Ide is azok miatt kerültem!”

A mobbing világjelenség – ott is virul, ahol azt se tudják, hogy mit jelent ez a szó. Amit „most” találtak ki a korántsem most született jelenségre. De hát mindig be kell dobni valamit a köztudatba, amiről lehet cikkezni, ami ellen tréninget lehet szervezni, „gyógymódokat” lehet ajánlani… Apropó „gyógymód”: érdekes, hogy nem a pszichopatát akarják „kezelni” (izolálni, kikapcsolni stb.), hanem azokat, akiket megbetegít. Kicsit olyan ez, mintha nem a rákot akarnák kivágni az emberből, hanem az embert akarnák lekemoterápiázni vagy leműteni a rákról!

„Tanuld meg elviselni a pszichopatát, a deviánst, a stresszort…!”

Nem lehetne, mondjuk az emberi közösségekből is a „rákokat” kivágni? El tudod képzelni, kedves Olvasó, hogy egy irodában hagynák, hogy valaki módszeresen szétverje a gépeket? Kezdve a monitorral, folytatva a számítógéppel, a nyomtatóval és így tovább. Ugye, hogy nem!

Tízforintos kérdés: „Mi a legfőbb érték?” Naná hogy az ember!

„Mi a cég legfőbb értéke?” Naná hogy a munkatársak!

Akkor hogyan lehet az, hogy egyes munkahelyeken néhány érzelmi analfabéta vagy egyenesen pszichopata zombi módszeresen taccsra vágja a cég legfőbb értékeit? Hát az miképpen fordulhat elő, hogy semmit nem vesz észre ebből az, aki egyebek mellett azért is kapja a fizetését, hogy ezt is észrevegye. (Még jó, ha nem a fejétől bűzlik a hal!)

Szóval, mégiscsak inkább egy életveszélyes rafting!

De csak külön csónakban ülve!

Pedig egyedül sokkal nehezebb – elvileg.

Persze tudjuk, hogy „Egyedül nem megy!”, és hogy „Kell egy csapat!” Csakhogy nem mindegy, hogy kivel – mert vannak olyanok, akik nélkül, akár egyedül, bizony sokkal jobban megy. És hát ez a csapat dolog sem olyan egyszerű, mint mondjuk a futballpályán, ahol nem fordulhat elő, hogy egy csapat játékosai egymást aprítják… Bizony nem, mert a szurkolói keménymag nem tűrné, azonnal beszállna az aprításba – azokéba, akik a csapat ellen aprítanak!

Bár ilyen egyszerű lenne egy irodában is!

„Egy csónakban evezünk!” – ugye ismerős a jelszó?

Mindenki ezt mondja, miközben talán mindenki más irányba lapátol. Sőt, olyanok is akadnak, akik egyenesen fúrják a csónak alját. Igen, maguk alatt is – de bíznak az úszómellényükben és a túlélő képességükben.

Még ha továbbra sem lesz csapat azokból, akiket egy „raftingba” kényszerít a tréning, egyénileg azért profitálhatunk belőle.

Ez viszont csak rajtunk múlik!