Nézem az újabb csodálatos gyógyulásról szóló filmet egy tévéműsorban: egymásba kapaszkodó kezek, hitbe kapaszkodó imák… Majd a győzelem: boldogan nyilatkoznak a hozzátartozók és az odaátról visszatért szerencsés gyógyult. Ki az, akinek nem tölti el örömmel a szívét a film, ki az, akinek nem erősíti meg a hitét? Sajnos, tudnék ilyen embereket mondani.
Szinte azonnal indul bennem a belső mozi… a „film” érthetően karcos, hiszen több mint hatvanéves jeleneteket őriz. Évi osztálytársnőm porcelánná dermedt angyalarcát látom a ravatalon, a nyitott koporsóban… és a hisztérikusan zokogó édesanyját, akit alig bír tartani a férje, hiszen ő is épp hogy csak áll a lábán…
Egy író azt írná, ha… hogy hideg, nyirkos idő volt, felhő felhő hátán, és hogy mintha a szemerkélni kezdő esővel az ég is ezt a kis angyalt siratná (akit „annyira szeretett az Úr, hogy már gyerekként magához szólította” – ahogy a pap próbálta vigasztalni a vigasztalhatatlanokat). Ezzel szemben színpompás tavaszvégi koradélután volt, tarka virágok temetőszerte… és vidám madárcsicsergés hallatszott mindenfelől.
Évivel együtt voltunk elsőáldozók… a szülei buzgó hívők voltak, imádták egyszülött lányukat – és majdnem beleőrültek a gondolatba, hogy elveszíthetik… Ki hihetné, hogy nem imádkoztak érte éjjel-nappal, hogy nem őszintén fordultak az ég felé, segítségért könyörögve! Ők sosem kerülhetnek a csodás gyógyulásról szóló filmekbe, ahogy azok a szülők sem, akiknek tragédiájáról az imént olvastam, mielőtt ideültem, hogy leírjam ezeket a gondolatokat.
Szeretném leszögezni: Nem akarlak meggyőzni semmiről, és nem akarlak megnyerni semmilyen vallásnak, szektának – miért is akarnám, amikor nem vagyok vallásos. (Gyermeki szent hitemet Évivel temették a sírba – ott és akkor ministráltam utoljára, pedig papnak készültem.) Nem tartozom egyetlen szervezethez sem, vallásihoz sem. Nem akarlak rávenni, hogy vásárold meg a csodálatos gyógyulást ígérő CD-met, DVD-met, vagy az azt cáfoló/tagadó könyvemet – nem is tehetném, mert nincsenek ilyenek. Nem akarlak rávenni, hogy jelentkezz a csodálatos gyógyulást ígérő tréningemre, vagy az azt cáfoló/tagadó előadásomra – már csak azért sem, mert az sincs, egyik sem. Nem akarlak ideláncolni, hogy gyarapítsd a látogatók számát, mert akkor emelkedik a hirdetési bevételem, amim szintén nincs.
Meghatározónak tartom az alapintelligenciákat. Értelemszerűen a spirituális intelligenciát is, amit nem azonosítok semmiféle istenhittel vagy transzcendentális „izé”-vel. Ahogy írtam, vallásos szent hitemet több mint hatvan éve a kisangyal mellé temették, és azóta sem „reinkarnálódott”. De tiszteletben tartom mindenki hitét (amíg tisztelhető, mert az is tiszteli az embereket és mások hitét vagy nem hitét).
Ugyanakkor úgy vélem, nem nehéz felfedezni az írásaimban, hogy ellene vagyok mindenféle manipulációnak. Manipuláció alatt a tudatos, önző érdek(ek) vezérelte megtévesztő befolyásolást értem, amely komoly károkat okozhat az áldozatoknak. Igen, áldozatoknak, mert mi másnak tekinthetők azok, akik a manipuláció miatt komoly érzelmi és/vagy anyagi kárt szenvednek, akár öngyilkosok is lehetnek… Előzőek a szélsőséges vallási és politikai szektákra értendők, meg azokra az emberekre, akik ezektől/ilyenektől függetlenül manipulálnak – házas- vagy élettársukat, családjukat, munkatársaikat…
Nem szeretem a megtévesztő reklámokat, a félrevezető, ezért hamis ígéreteket – legyen szó univerzális mosóporról vagy mindenható csodamódszerekről. Zavar, ha azután is látom az univerzális mosópor hirdetését, miután számomra egyértelműen bebizonyosodott, hogy sokkal inkább a pénzt szedte ki a zsebemből, mint a foltokat a piszkos ruhákból. Hasonlóan zavar az az egyoldalúság, amellyel a bevezetőben említett műsorban találkoztam, mert sajnos többször szembesültem ennek a mindenható csodamódszernek a hatástalanságával.
Persze nyilvánvaló, hogy nincs az a reklám, amelyet a saját ellenreklámja követne, még olyan sincs, amely úgy kínálja a mosóport, hogy vagy tisztít, vagy nem, vagy hogy az egyik foltot kiveszi, a másikat nem (miközben univerzálisnak hirdeti magát).
Az is nyilvánvaló, hogy a gyógyító imát sem lehet úgy hirdetni, hogy vagy használ, vagy nem. Pedig erről van szó, hiszen semmi bizonyíték nincs arra, hogy a hozzátartozók imája minden esetben megmentené a beteget. Sajnos! Pedig hogy szeretnénk!
A műsorra visszatérve: a fentiekre az lenne a válasz, hogy ők egy szóval sem mondják, hogy minden imádság életmentő lehet. Azt viszont nem vitathatják, hogy ellenpéldák bemutatása nélkül – ami végül is érthető, lásd fent! –, egyértelmű a sugallat. Akkor is, amikor narkósok, bűnözők, vagy akár a gazdasági világválság vétlen áldozatainak megtéréséről tudósítanak, ami által egyik pillanatról a másikra leszoknak a legkeményebb drogokról, felhagynak a bűnöző életmóddal, az elbocsátott dolgozót visszaveszik a munkahelyére, a bukott vállalkozó ismét sikeres lesz.
Örülök minden tisztességes ember boldogságának, viszont zavar az egyoldalúság: mert szót sem vesztegetnek azokra a drogosokra, bűnözőkre, akik hiába próbálkoztak, akik minden ima ellenére visszazuhantak a pokolba, vagy egy percre sem szabadultak ki onnan. Aki látott már olyan kórházi falat, ahonnan a szenvedők tíz körömmel kaparták le csillapíthatatlan fájdalmukban a festéket, azok nem hihetik, hogy nem imádkoztak a szerencsétlenek. A legmegrögzöttebb ateista is, miközben a falba vájta körmeit! Vagy hogy „rosszul” imádkoztak, amikor az imádság volt az utolsó reményük.
Természetesen tisztában vagyok a hit fontosságával és pozitív hatásaival. Ahogy a hit istent-teremtő (sic!) erejével is. Senkitől nem akarom elvenni a hitét (sem a vallásosat, sem az „ateistát”), mert vallom, hogy az embert a gondolkodása tette emberré, és a hitet is gondolkodásnak tartom. (Még a „gondolkodás nélküli” hitet is!)
Számtalan csodálatos gyógyulással lehet találkozni a médiában, vannak, akik bestsellert írtak a maguk csodás gyógyulásáról. Szinte mindegyikben olvashatunk a hit fontosságáról, és általában arról is, hogy maguk az orvosok hívták fel a betegek figyelmét arra, hogy hit nélkül nem fog menni.
Közhely, hogy gondolatainknak testi hatásai és következményei vannak. Elég csak a kifizetetlen számlákra vagy törlesztő részletekre, és lehetséges következményeikre gondolni, hogy azonnal kiverjen bennünket a víz… Köztudott, hogy a distressz egészségkárosító… tehát gondolataink megbetegíthetnek bennünket, azaz a gondolataink testi befolyással bírnak ránk.
És igen, gyógyíthatnak is!
A hit gyógyító ereje vitathatatlan – de nem feltétlenül a vallásos hitre gondolok. A gyógyító hit leghatékonyabb gondolkodási megnyilvánulása pedig vélhetően az imádság – ennek pszichológiája is egyértelmű. Akár a beteg imájára gondolok, akár arra, hogy tisztában van azzal, hogy imádkoznak érte. Természetesen az orvosában, a gyógyszerekben, a műtéti eljárásokban való hit is nagyon fontos, erősíti előbbiek gyógyító hatását. Hasonlóan fontos a „Meggyógyulok!” istentől független, „materialista” hite is, az ezt erősítő gondolatok, a gyógyulás és a gyógyult állapot vizualizációja.
Az istenhívők természetesen előnyben vannak. Még akkor is, ha a gyógyíthatatlan betegség diagnosztizálásakor meginog a hitük, és természetes elkeseredettséggel fordulnak az ég felé: „Miért én, Uram?!” Aztán vagy elfogadják a hitük diktálta választ, vagy elfordulnak istentől (különösen, ha semmi javulást nem tapasztalnak).
Sokkal nehezebb helyzetben vannak azok, akik korábban nem hittek istenben, hiszen közülük többen éppen az emiatti büntetésként élik meg a betegségüket. Emellett azt is gondolhatják, hogy istentelenségük büntetéseként nem számíthatnak arra, hogy az Úr meghallgassa az imájukat.
Visszatérve az elejére: a beteg imádságának és az érte való imádság tudatának pszichés hatása könnyen érthető. Szemben az említett műsorban is bemutatott közös imádsággal, amelyről nem tudhat a kómában lévő beteg, aki éppen a műtőben van, vagy az imádkozóktól elkülönítve az intenzív osztályon. Hogy az interkontinentális távgyógyító imádságokról már ne is szóljak. Az imádkozókat abszolút megértem, a távgyógyítás hatásmechanizmusát azonban nem, így kétkedve fogadok minden olyan beszámolót, amely csodálatos sikerekről tudósít. Ez nem jelent többet, mint a gondolkodásom korlátait(!), és azt, hogy nem tudom átlépni azokat. Úgy is fogalmazhatok, hogy ez az én bajom. Meg azoké, akik nem tudták imájukkal megmenteni szeretett betegüket vagy önmagukat.
Írom ezeket mindenféle vallásos hit nélkül, ugyanakkor korántsem hitetlenként.
És ugyanez íratja velem azt is, hogy a hitet és az imádságot ne alacsonyítsuk le holmi univerzális mosópor és reklámjának szintjére, mert isten nem kompatibilis a „multi level marketinggel”!
És: a hittanórákról még emlékszem a második parancsolatra: „Isten nevét hiába ne vedd!”
