„Megtértem!” – válaszolta huncut boldogsággal a hangjában. „Meg se ismertelek – vallottam be előtte Katicának –, mintha ezer éve lenne, hogy utoljára…” „Annyi azért nincs, de van néhány…” – felelte, és ragyogott. Úgy, ahogy talán még sosem láttam! „Mintha kicseréltek volna!” – mondtam neki, és úgy is éreztem. „Megtértem!” – ismételte meg csillogó szemmel. (Kongruencia! – lelkendezett bennem egy kommunikációs szakértő: azt mondja a szeme is, amit a szája… mindene azt mondja… sugározza!) „Meghaltam, hogy újjászülethessek!” – kezdett bele, és azonnal el is komorodott, a hangja, a szeme…

„Teljesen padlóra kerültem! … A lelki fagypont alá! … Nem tudtam aludni, perben álltam magammal és a világgal! … Minden válasz kérdés volt: hogy miért nem válasz… és miért hazugság…” – gyónta szinte magának, miközben le nem vette rólam a szemét. „Kínkeserves volt… de már csak volt!” – szabadult fel utána, ahogy kimondta. „Megtértem!” – hallottam tőle ismét, és megint ott volt a huncut boldogság a hangjában.

„Megyek vissza… ja, te nem is tudod!” – váltott témát, miközben a taxisofőr a bőröndjeit pakolászta a kombi hátuljába. „Mégiscsak fizikus lettem… igaz, nem itthon, hanem mint a mesében, az Óperenciás-tengeren túl…” Ki se tudtam bökni, hogy „Miért?”… de nem is kellett, nyilván az arcomra volt írva a kérdés. „Ki akartam szakadni abból a környezetből, amely úgy lehúzott… kiszakadni, hogy semmi ne akadályozhassa az újjászületésemet! … Szóval, itthon voltam egy kicsit… most pedig megyek haza! … Az egyetem… immár tanítgatok… meg dolgozom a kutatóintézetünkben.” Csak annyi idő volt, hogy névjegykártya… ölelés, puszi jobbról-balról… és ígéret, hogy jelentkezik…

Jelentkezett… már Amszterdamból, a csatlakozásra várva. Délután – amikor hazaértem – már várt rám a mail-boxomban. „Talán meglepődtél, hogy már itt is vagyok!” – kezdte, majd folytatta ott, ahol a taxi mellett abbahagyta.  

„Tudtam, hogy el kell mennem, hogy ki kell szakadnom, hogy gyökerestől kell kitépnem magam…” – írta, és hosszasan ecsetelte, hogy itthon hiába próbálta… minduntalan szembetalálkozott azokkal az emberekkel… azokkal a kérdésekkel és problémákkal. Hogy a fényesen csillogó igazságokról kiderült, már hazugságnak érzi őket… hogy a boldogsága is hazugság volt… és hogy megmételyezte a lelkét. „A hazugságokat újabb hazugságokkal akarták gyógyítani! Érted?” – olvastam, és nem értettem.

„Megtértem!” – került elő a levélben is.

„Ateista lettem!” – írta közvetlenül a „Megtértem!” alá.   

Aztán folytatta:

„Biztosan emlékszel, hogy én semmit nem tudok félszívvel csinálni! Talán még arra is, hogy semmi közöm nem volt semmilyen valláshoz. Te is szobatudósnak tartottál. Aztán jött anyuék válása… és hogy anyu becsavarodott. Bogyók meg dilidokik: nulla eredmény! Én is becsavarodtam, apu miatt is, aki csak úgy lelépett! Meg persze anyu miatt is, aki a szemem előtt ment tönkre! Nálam is érzelmi fagypont… és csodavárás, elvágyódás, szabadulásvágy! És akkor előkerült anyu egy volt iskolatársnője. Benn a klinikán botlott anyuba. Aztán rendszeresen látogatta… és feltámasztotta! Megtérítette az én drága anyámat… őt, akinek soha semmi köze nem volt semmi istenihez, transzcendenshez. Szóval, anyu meggyógyult! Már ha gyógyulásnak lehet nevezni, hogyha valaki a dilidokik helyett ezek kezébe kerül! Persze akkor nem láttam, mert örültem, hogy anyu él és virul! És nem is láthattam, mert én is… hiszen engem is vitt magával! És olyan csodálatos volt minden: boldogságosság!”

Közhely! – csúszott ki a számon, aztán elszégyelltem magam, hiszen emberi életekről volt szó!

„Szóval, én nem tudok semmit félszívvel csinálni! Mindent tudni akartam, hogy a legjobban csinálhassam! Olyan szép volt: szeretet, tisztaság, igazság – nem részletezem, úgyis tudod! Észre se vettem, hogy ellopták a múltamat, a kedvenc zenéimet, verseimet, regényeimet, filmjeimet, »ami mind-mind csak megzavarna«… Meg is zavart, azért voltam boldogtalan, szemétbe velük! – mondták. És én bólintottam! Vagyis azt hittem, hogy én bólintottam. Tudod, hogy milyen könnyen manipulálható egy gyerek, pláne egy érzelmi válságba sodródott gyerek!”

Befutott egy telefonhívás, de alig vártam, hogy folytathassam az olvasást!

„Mindent a legjobban, olyan kis Maximici módra, hogy mindent kiérdemeljek, hogy jól szolgáljam az Istent. Szerintem ebből fakadt, hogy mániámmá vált: nem szolgálom elég jól! És Maximici szenvedni kezdett! Meg félni! Féltem, hogy bűnös vagyok! Érted? Bűnös… én, aki úgy éltem, mint egy apáca! Persze hogy baromság, ma már én is azt mondom, de akkor belebetegedtem. Nem azonnal, nem, kb. négy-öt év után… bár szerintem már közben is lappangott! Önmagam árnyéka lettem: önvád, bűntudat, félelem! És nem volt kiút!”

Hirtelen a délelőtti, huncut boldogságot sugárzó arca jelent meg előttem… őrjítő kontraszt!

„És megszólalt bennem a szobatudós, aki egyre inkább válaszokat követelt. Valódi válaszokat, az álválaszok, az agytompító, agymosó hazugságok helyett. És nem voltak válaszok! Először, de aztán igen, csakhogy nem igazoló válaszok, mármint nem a »hitemet« igazoló válaszok! Pedig arra vágytam, teljes szívemből! És másodszor is darabokra hullott a világom! Szerencsére! Ma már így látom, közben persze kínszenvedés volt! De megjelent az új világom, benne a régivel, az én zenéimmel, filmjeimmel, költőimmel… Upszi, szólítanak a géphez, beszállás! Majd folytatom. Ölellek: Katica”

„Megtértem!” … „Ateista lettem!”– olvasom újra, és a huncut boldogság ott mosolyog…