Mintha már mosolygott volna rá ez a vonzó férfi… Mintha már hallotta volna ezeket a szerelmes szavakat, amiket a fülébe sugdos… Mintha már érezte volna bőrének illatát… és az édes bizsergést is, amit kiváltott… mint ujjai érintése is, ahogy végigsimogatta a testét. … Mintha már hallotta volna ezt a hangot is… az ajtóét… ahogy becsapta, rácsapta… úgy, hogy azt hitte, millió darabra hullik az üveg belőle. Igen, mintha már ezt is hallotta volna! Mint a nyeglén odavetett, kelletlen beismerést, hogy van valakije… hogy már más a valakije… a mindene! … Mintha már szakadt volna meg így a szíve! Igen, most már emlékszik… akkor is pont ezt érezte, hogy: mintha már szakadt volna meg így a szíve…
És még hány ilyen „Mintha már…!” volt és van az életében! Szinte másból sem áll! Mintha már a főnökétől is hallotta volna, hogy „Most mégse téged, pedig te vagy a legjobb…”, és mintha már az előzőtől is, meg az azt megelőzőtől is! És mintha már a kollégák is… mintha már furkálták volna így… És akkor is azt érezte, hogy „Mintha már…!” És az ismerősök, barátok… megannyi „Mintha már…!”
Mintha egy „Mintha már…!” mókuskerékben játszódna az élete: „Mintha már…!” érzések; „Mintha már…!” gondolatok; „Mintha már…!” hangulatok; „Mintha már…!” halva született nekibuzdulások…
Mintha már elhatározta volna…
Mintha már megtette volna…
Mintha már elérte volna…
Mintha már megtalálta volna…
Mintha már Ő lenne az igazi…
Mintha már ez lenne az AZ állás…
Mintha már ez lenne az A lakás…
Mintha már ÚGY élne…
Mintha MÁR élne!
Hányszor hitte, hogy… mintha már ez nem az lenne… nem déjà vu!
Nem is az volt… nem is azok voltak…
Nem, mert nem a múltból jöttek, hanem a jövőből!
Abból, ami soha meg nem valósul… legalábbis az eddigiek szerint.
Ami persze a múlt miatt illan el, vész a semmibe, mielőtt beteljesülhetne…
De nem, nem a déjà vu miatt!
A valóság miatt, mert nem déjà vu a „Mintha már gondoltam volna ezt!”
Mindig így gondolkodott, helyesebben úgy, ugyanúgy… hogy déjà vu lett az élete.
Déjà vu panoptikum, déjà vu figurákkal: szerelmekkel és munkatársakkal, barátokkal, ismerősökkel… És önmagával, déjà vu panoptikuma főszereplőjével… és teremtőjével.
Kicsit furcsa volt egyes szám harmadik személyben gondolkodnia magáról… nem is értette, hogy mikor és miért váltott rá.
De így, hogy kívülről látta magát, összeállt a kép, kristálytiszta lett minden… „Kívülről” látta mindazt, amit belülről nem!
Azt is megértette, hogy amíg nem szabadítja ki gondolkodását ebből a déjà vu mókuskerékből, addig múltja kudarcait éli újra és újra… Érezte, ahogy beleég agysejtjeibe a felismerés… ahogy mintegy cunami, elsodor mindent… Mindent, ami holnapra ismét „Mintha már…!” lett volna!
Úgy érezte, most született meg!
És lám, már ettől is szabadabbnak érezte magát!
Elmosolyodott, amikor rádöbbent, hogy ebben nincs semmi „Mintha már…!”
Soha többé.
Végre már…!
