„Na, ezt a lila rizsát kell először is… és nagyon gyorsan kimosnod az agyadból! Művészet… mind ezzel jöttök! – Sóhajtott egyet, majd rossz ripacs módjára az égre emelte a tekintetét. – Na persze, te is kiválasztott vagy, összehasonlíthatatlan zseni! … Persze, rázd csak a fejed, de akkor is belelátok! Nem, drágám, mosópor vagy, amit el kell adni… adnom… nekem, mert te ahhoz se értesz. Honnan is értenél, ez nem olyan, mint a fürdőszobában koncertezni… erre születni kell! … Mosópor vagy, érted? Jegyezd meg!”

Kis szünetet tartott, közben a tekintetét a szemébe fúrta, talán hipnotizálni akarta – úgy is folytatta, szinte szótagolva: „Csak ne rázd a fejed! Mosópor… minden mosópor… ha anno Obamának nem derogált a marketing! Meg a szupersztároknak, azokat is, mint a mosóport… mert a marketing az marketing, a termék az termék! Te is! Mosópor, aki a kutyának se kellesz per pillanat… mert még azt se tudják, hogy mosópor vagy! Vagyis, hogy vagy… egyáltalán! Mert nem is! De én megcsinállak… Mert én ismerem a piacot, a lehetséges célcsoportodat… tudom, mi kell nekik, hogy vevők legyenek rád! És imidzs… a csomagolás, hogy a médián keresztül is… meg reklám, mert anélkül zérónullasemmi! Érted? Dehogy érted! De azért vagyok én… kezdve azzal, hogy nem ezt, amit itt…! És nem így…! Ne rázd a fejed! … Vettem, rendben, de akkor ne rabold az időmet, mert az mani! Mész a levesbe, mint a többi… a balfékek, akiknek lövésük sincs, hogy mi a marketing!”

Hányszor, de hányszor játszotta vissza emlékezete videója ezt a jelenetet… igen, akkor, amikor a „levesben” volt. Sőt: még abban sem! Depresszióban… a reménytelenség mélységes tengerében. Minden bezárult előtte… a korábban résnyire már megnyílt ajtók is.

Tudta, hogy az ő keze…

Előbb csak sejtette, később felvilágosították, hogy neki nincs ellentmondás! Illetve van, de az tulajdonképpen az öngyilkosság egy különösen perverz formája. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy rontsa az üzletét… amit benne is meglátott. Ezt is utólag tudta meg… és azt is, hogy már előre eldicsekedett vele, hogy mekkora durranásra készül! „Persze, be kell törni… helyretenni az agyát, mert még… de rutinmeló… nekem rutinmeló…” – vagy valami hasonló… ahogy visszahallotta.

„Halott vagy!” – fűzték hozzá sajnálkozva.  

Fölöslegesen, mert ő is érezte.

Először meglepődött, hogy emlékezete videója most is bedobta ezt a horrort. Aztán megértette, hogy már nem az! Azt pedig már korábban is, hogy az lett volna az igazi horror, ha vállalta volna a mosópor-szupersztárságot… a pénzt, a csillogást… Mert megölte volna a dalt… a dalait… Mert ő csak saját magát, a saját dalait… más zenéje-szövege számára idegen test, és immunrendszere azonnal kiveti…

Depresszió… a reménytelenség mélységes tengere… Éveken keresztül!

Persze a zenéjében is, a szövegeiben is… a hangjában is!

„Csak egy utad van!” – hányszor próbálta ezzel hipnotizálni magát.

És most itt ül… a többi kitüntetett között a Parlamentben, nemsokára szólítják…

„Hát nem lettem az »Év mosópora!«… az kétségtelen!” – Ezen mosolygott, amikor a villogó vakuk fényében elindult, hogy átvegye a kitüntetését.