1., Két félanalfabéta tesz ki egy egészet?

2., Mindenki csodálta, hogy milyen sokra vitte… a kevés tehetségével.

3., Soha nem ígért semmit – ez volt az egyetlen „ígérete”, amit be is tartott.

Annak, aki kést szorít a torkodhoz és a pénzedet követeli, megbízhatsz az őszinteségében. De mindig vigyázz azokkal, akik csak a „te javadat” akarják! És annál éberebb légy, minél inkább altatni akarnak!

„Áruló vagy!” – vágta ismét a nő szemébe a férfi, és valami perverz gyönyörűség érződött ki a hangjából. A nő épp csak kortyolt a teájából, utána ismét érzelemmentesen nézett a férfira, várta a folytatást, hiszen azért hívta félre az érettségi találkozó többi résztvevőjétől az előző „Áruló vagy!” után, mert négyszemközt szerette volna tisztázni vele az „árulóságát”. „És nemcsak áruló, hanem gyáva is!” – fokozta a férfi, és várta a hatást. „Ó, csak azt ne hidd, hogy magam miatt… hogy négyszemközt… bár azt hiszel, amit akarsz” – mondta a nő. „Majd még énmiattam! – csodálkozott el és tiltakozott is egyben a férfi. – Egyébként ki is adta el kilóra a művészetet, én? Nem, drágám, te! Nem mondom, szépen megkérted az árát! Ha ezredannyi forintom lenne, mint neked dollárod!”

1., Hűtlenségével volt igazán hű önmagához.

2., Olyannak szeretlek, amilyen… vagyok – ismerte be.

3., Azt utálta benne legjobban, hogy mindenáron szeretni akarta.

Befelé robbant… önmagába, hogy azonnal a világegyetembe repítse magát… lelke ősrobbanásában száguldva önnön végtelenségében… csillagpor-szélvészként söpörve végig rejtett galaxisain. Nem volt semmi, csak a minden… nem érzett semmit, csak mindent… nem értett semmit, csak mindent. A végtelenben száguldva… átszáguldott rajta a végtelen. Ami most is pont akkor ért véget, amikor kellett: „Deák tér, átszállás a…”

1.,
– Mit képzelsz magadról?!
– Nyilván nem azt, amit te képzelsz rólam.

2.,
– Szeretném, ha őszinte lennél.
– Utána meg majd azt mondod, hogy ne hazudjak.