Azt mondják a szülők a gyereküknek, hogy a hazugság bűn. Miközben sokan közülük azt is mondják a gyereküknek, hogy a gólya hozza a kisbabát. Miért is esnek a hazugság bűnébe? Hogy ez bocsánatos bűn? (Akkor is, ha a „gólya tényleg hoz” majd egy kisbabát a már nagyobbacska gyereküknek?) A hazugság bűn – mondják tehát. De vajon felkészültek-e az igazságra, amit például a gyermekük mondana nekik velük kapcsolatban? Persze nem mond, mert addigra megtanulja a saját kárán, hogy az igazmondásért legalább akkora érzelmi retorzió járhat, mint a hazugságért. Miért is? Mi a baj a hazugsággal, ha olyan szépen el lehet éldegélni benne?

1.,
– Sosem szerettél – mondta a nő a férfinak.
– Dehogyisnem! – tiltakozott a férfi. – Soroljam, hogy kiket?

2.,
– Levizsgáztam! – dicsekedett a férfi.
– Előttem is – vágta rá a nő.

Egyszerre látta kívülről és élte meg belülről a történteket. Látta magát fogolyként – a többiek között –, és érezte a fájdalmat, amit a húsába vágó kötél okozott, miközben testét-lelkét halálos félelem járta át. Látta fogva tartói arcán a hittébolyt és a belőle fakadó kéjt… meg az örömöt, amit az általuk okozott szenvedés váltott ki belőlük – és nem volt kétsége afelől, hogy megölik őket. Csak azt nem értette, hogy miért nem tették meg azonnal.

In medias res: a lelki kielégületlenséget nem orvosolhatja a testi kielégülés. Márpedig nagyon sokan az utóbbi hajszolásával küzdenek lelki kielégületlenségük ellen. Erről talán az értelmesebb prostituáltak tudnának a legtöbbet mesélni. Voltak/vannak, akik meséltek is. Például olyan közhelyszerű történetet, amikor a kuncsaft csak beszélgetni akar. Mégsem pszichológushoz vagy szexológushoz fordul, hanem prostituálthoz! Mondhatnánk erre, hogy egyik pótszer helyett a másik – amin persze jogosan felháborodhatnak a pszichológusok.

1., Statiszta volt a saját életében.

2., Nagy jövő előtt állt… egész életében.

3., Magának való volt… később már magának se.

Cenzúra! … Ugye, már a szó láttán is kirázott a hideg?! … Cenzor! … Milyen kép jelent meg előtted? Nyilván valamilyen merev, szigorú arc… vagy talán egy „kedvesen mosolygós”… netán egy átlátszóan nyájas…? Melyik a visszataszítóbb? Lehet, hogy egy másik… mondjuk az, amelyik benned él?