„Nem tudok és nem is akarok takaréklángon élni!” – mondta még akkor is, amikor már csak pislákolt benne az élet. Néha még fellobbant egy apró, szomorú lángocska a bágyadtan hamvadó parázsból, de hol volt már a régi tűz, ami bennünket is megperzselt, akik a közelébe kerülhettünk! Lehetne persze azt…

„Miért is ne!” – mondta magának, amikor jelentkezett. Persze hogy más terület, de hatalmas kihívás… őt pedig mindig is vonzották a kihívások. Na és az sem mellékes, hogy globális cég – sőt ahogy vallják és hirdetik magukról: még annál is több! Szóval európai főnököt kerestek. Igaz, hogy még harminc…

Ahogy szokott… jégteste azonnal olvadni kezdett, amint a tűzfolyam végigfutott az ereiben… mert a láva azonnal felizzott… Nem, már előtte… nem is kellett, hogy megszólaljon a barbár ritmus… agyában már ott lüktetett, amit a füle még nem is hallhatott, csak felajzva várt. Hogy aztán az első dobütés…

Időről időre – „ezredszer” is – újra megnézem Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjét, amit cirka fél évszázada láttam először egy belvárosi moziban. Tizenhét éves voltam – iskolázatlan, külvárosi melós családban nevelkedett középiskolás kamasz, aki akkor éppen villamosmérnöknek készült…

Kiemelkedő tudósok, művészek, sportolók, üzletemberek… életútját vizsgálták tudományos kutatók, akik a rendkívüli teljesítmény titkát kutatták. Aztán közölték, hogy: „Tízezer óra!” Tízezer óra kemény tanulás, edzés, munka, gyakorlás… Tízezer óra és leborul előtted a világ: felállhatsz az olimpiai…

Olvasom, hogy egyre több emberen uralkodik el – vannak, akiket meg is betegít – az újabban rivalizációs dühnek nevezett heves érzelmi reakció. A szakemberek szerint arról van szó, hogy egyesek képtelenek tolerálni mások sikereit… de olyannyira, hogy szó szerint belebetegszenek a negatív érzelmeikbe,…