Befelé robbant… önmagába, hogy azonnal a világegyetembe repítse magát… lelke ősrobbanásában száguldva önnön végtelenségében… csillagpor-szélvészként söpörve végig rejtett galaxisain. Nem volt semmi, csak a minden… nem érzett semmit, csak mindent… nem értett semmit, csak mindent. A végtelenben száguldva… átszáguldott rajta a végtelen. Ami most is pont akkor ért véget, amikor kellett: „Deák tér, átszállás a…”

Kinyitotta a szemét, arcán még mindig az iménti átszellemült mosoly, amit eddig is kíváncsi tekintetek fürkésztek a szemközti ülésről… talán a behunyt szemek ragyogására igyekeztek magyarázatot találni. Ő pedig felállt, hosszú hajába mintha még bele-belekapna a szellővé szelídült csillagpor-szélvész…

A szemben ülők csupán azt látták, hogy „lebeg”.

A mellette ülők először csak azt vették észre, hogy mintha fogyni kezdene bennük az a titokzatos melegség, amely átjárta őket, amikor melléjük ült a Népligetnél. Most pedig lágy szellőként libben tova…

A szemben ülők pedig valami titokzatos melegséget éreztek… egy lágy fuvallatot, ahogy ellibbent mellettük. Kiszállt, és beleveszett a kifelé sodródó tömegbe. Az emberek csodálkozva néztek egymásra, amikor valami titokzatos lágy fuvallat szívig ható melegsége gyengéden megcirógatta arcukat.

A lány pedig a kijárathoz érve feltette az ellenőr-karszalagot.