„Áruló vagy!” – vágta ismét a nő szemébe a férfi, és valami perverz gyönyörűség érződött ki a hangjából. A nő épp csak kortyolt a teájából, utána ismét érzelemmentesen nézett a férfira, várta a folytatást, hiszen azért hívta félre az érettségi találkozó többi résztvevőjétől az előző „Áruló vagy!” után, mert négyszemközt szerette volna tisztázni vele az „árulóságát”. „És nemcsak áruló, hanem gyáva is!” – fokozta a férfi, és várta a hatást. „Ó, csak azt ne hidd, hogy magam miatt… hogy négyszemközt… bár azt hiszel, amit akarsz” – mondta a nő. „Majd még énmiattam! – csodálkozott el és tiltakozott is egyben a férfi. – Egyébként ki is adta el kilóra a művészetet, én? Nem, drágám, te! Nem mondom, szépen megkérted az árát! Ha ezredannyi forintom lenne, mint neked dollárod!”

A férfi makacsul a nő arcát kémlelte, de semmit nem tudott leolvasni róla, talán emiatt is folytatta: „Ó, a bizniszvumen, az amerikai sikersztori… Idejössz… eljátszod itt, hogy semmit sem változtál… gyalog… hol parkoltál le az Audicsodáddal? Szándékosan alulöltözöl bennünket, miért nem valamelyik tízezerdollárosban…?  Naná hogy semmi ékszer… Azt hiszed, megkajáljuk? Áruló vagy! Elárultad a művészetet! Ahogy anno a szerelmünket is!”

„Tudtam, hogy ez is előkerül, mert máig nem tudtad megemészteni… hogy nem volt mit elárulnom, merthogy nem szerelem volt. … Ezért is mondtam, hogy négyszemközt! Igen, miattad!” – mondta az asszony, és nem engedte, hogy a férfi közbevágjon, folytatta: „Mondhatnám, hogy egy szavad se igaz, de minek, hiszen pontosan tudod! Illetve tudnod kellene… mert igazából nem vagyok biztos benne, hogy véget ért-e az önmagadnak való hazudozás… amit – hogy a szavaiddal éljek – »anno« sem tudtam elviselni. … Szóval, még egyszer, egyben utoljára: nem volt szerelem közöttünk! Be akartál tenni a trófeagyűjteményedbe… és azért lettem »áruló«, mert nekem nem tetszett ez a szerep, ahogy te se, már megbocsáss… csak megismétlem, amit akkor is mondtam.”

A férfi idegesen kotorászott a cigarettája után…  

„Itt tilos! … No meg csak nem felejtetted el, hogy a »szerelmed« ki nem állhatta a cigit meg a bagószagodat?!”

A férfi előbb kényszeredetten mosolygott, aztán megjelent a szája szegletében az az öntelt „valami”, ami különösen visszataszító volt a nőnek már anno is, amikor felismerte, amikor rádöbbent, hogy mi is az a „valami”… Valami felsőbbrendűség… benne a másik lenézése… Méltán utálták érte sokan!

„Nos, akkor az első árulásomat tisztáztuk! … Látom, nincs ellenvetés! Jöjjön az alulöltözöttség… Miért, miben kellett volna jönnöm egy érettségi találkozóra? Egyébként gyalog jöttem… innen a szomszédból, keresztanyuéktól… És hozzájuk sem az »Audicsodámmal«… részben azért, mert tudtam, hogy iszunk egy-két pohárkával… Ennyi! Különben is: itthon, mivel csak ritkán és akkor is nagyon keveset vagyok itthon, nincs autóm. Ha kell, bérelek, mellesleg a Bentley a kedvencem… otthon is az van, mármint New Yorkban. Egyébként ha »kiöltözve« jöttem volna… meg a »kocsimmal«… akkor az lett volna a bajod… »Idejön és teszi a milliárdost!« Igaz?” – kérdezte a nő, a végén egy kicsit utánozta is a férfi elég jellegzetes hanghordozását.  

„Forgasd csak, forgasd… ahhoz mindig is értettél!” – próbált gúnyolódni a férfi… többre nem futotta az öntelt „valami” mellett.

„Akkor most a »művészet elárulásáról« – folytatta a nő. – Mikor is hallottam ezt tőled először? Bizony-bizony még anno a gimiben, és nem is akkor, amikor kiderült, hogy engem felvettek a képzőművészetire, téged pedig már a második rostára se hívtak. Nem bizony, jóval előtte… és hányszor! Mert számodra a »művészet elárulása« volt, hogy én tudok rajzolni-festeni, te pedig nem… mármint szakmailag értékelhető szinten nem. Ami nálam viszont technikai alap… Szóval, már megbocsáss, neked a te krikszkrakszaid jelentik a művészetet! Ma is. Én meg annyira »elárultam a művészetet«, hogy meg se álltam a diplomáig, majd a mesterfokozatig Párizsban… és a külföldi kiállításokig! ... Végül letelepedés Londonban, Tamással, az első férjemmel... de már ő is befejezett múltidő, ahogy a későbbi kettő is.” 

„Majd az utókor eldönti! – vetette oda fölényesen a férfi. – Majd kiderül, hogy ki az ügyeske… és ki az igazi művész!”

„Na persze! Te az »igazi művész«… szerény személyem meg az »ügyeske«! … »Ügyeske« a szereposztásod… csakhogy nem te osztod a szerepeket! De ha már nálad tartunk: ugyanazt csinálod, a nagy semmit variálod lassan húsz éve… Üres szublimáció, hogy azt ne mondjam onani… szóval nem mondom, meghagyom a pszichológusoknak” – magyarázta a nő a férfi számára idegesítő nyugalommal.

„Nézd csak a misz Frajdját!” – próbált fölényeskedni a férfi, de igazából próbálkozásnak is halvány volt. Talán maga is érezte, mert a szája szegletéből eltűnt az öntelt „valami”. Idegesen birizgálta a mobilját az asztalon…  

„Nézzük tovább az »árulásomat«, szíves engedelmeddel! Akkor árultam volna el a művészetet, ha folytattam volna… ha engedtem volna a galériások és a kritikusok diktátumának. Előbbiek: több-tízezer dolláros ajánlatok… plusz »Mi tudjuk, mi kell a piacnak! Mert piac ez, misz Kéti!« A kritikusokat meg hagyjuk is! … Erre mondom én, hogy árulás lett volna, hogy ne a prostitúció kifejezéssel éljek, ami pedig jobban kifejezné…! Nem mellesleg: elkedvetlenítettek… elvették a kedvem a festéstől… Tamás, akkori férjem, meg pont akkor kezdett el kínlódni… döglődni kezdett a befektetési projektjeivel. … Én meg a kis segítőkész kotnyeles… végül is matematika, illetve azt néztem benne… matekból pedig a legjobb voltam a gimiben, talán még emlékszel… Persze azt is »elárultam«!” – tette hozzá nevetve.   

Valami furcsa rándulás futott végig a férfi arcán… de ne próbáljunk belemagyarázni semmit, maradjunk ennyiben! „Kéti” pedig folytatta:

„Mi tagadás, ráéreztem a business ízére… másfajta kihívás, nem csak a matek… másfajta kreativitásigény… Magával ragadott… a siker is! Mert hamar, nagyon-nagyon nagyon hamar jött a siker! A férjem számára egyenesen elviselhetetlenül hamar. Nem akartam elhinni, hogy féltékeny lett… féltékeny arra, hogy felfuttattam azt, amivel ő csak kínlódott. … Előbb csak üzletileg váltunk külön, hogy »ne zavarjak bele«… Merthogy az »én sikereim miatt lett sikertelen« szegényke… Aztán ágytól–asztaltól… Meg országtól is: »Kéti« menni júeszéj! És lenni szelfmédbizniszvumen! Ja, igen, Tamás is valami árulásféléről beszélt, meg hogy én tettem üzletileg impotenssé… Mondhatod nyugodtan, hogy magába szippantott… a business-moloch! Most éppen Távol-Keletről…”

Közben nézte a férfit, aki némán bámult maga elé.

„Elárultam a művészetet, mondtad az imént – folytatta a nő. – Én azt mondom, hogy egy művésszel kevesebb… de ki tudja, hányat adok magam helyett! Jelenleg tizenkilencen vannak, akik az ösztöndíjammal… nem csak Amerikában… Londonban is, Párizsban is… Nem verem nagydobra… magam választom ki őket… Bővíteni akarom a kört… filmesekben is gondolkodom… de ez még épp csak felmerült!”

A nő még mindig a férfit nézte, aki viszont kerülte a tekintetét. (Ne próbáljunk belemagyarázni semmit! Most se!)

„Mi az árulás…? Másképpen kérdezem: mi a rosszabb, ha a pénz mérgezi meg a művészetet, vagy az, ha a művészet a pénzt? – kérdezte a nő szelíden. Aztán egy húszezrest tett az asztalkára, majd felállt és elbúcsúzott: – Engedd meg, hadd »villogjak« a pénzemmel, a vendégem voltál. Szia, Jenci.”