„Neked van valakid… ne is tagadd!” – támadt az asszony a férjére azonnal, ahogy az belépett az ajtón. „Szervusz, drágám!” – köszönt neki a férfi, és meg akarta csókolni, de a felesége dühtől szikrázó szemei megbénították. „Te megőrültél?” – kérdezte döbbenten az asszony. Aztán újult erővel folytatta: „Mégis mit képzelsz? … »Szervusz, drágám!« ... Ó, majd mindjárt a karjaidba omlok! … Jössz a mit tudom én kidtől… azt hiszed, megengedem, hogy megcsókolj?!”

Aztán nézte a férjét, közben várta, hogy… de semmi, amire azonnal lecsaphatott volna. „Hát még nem is védekezik ez a…!” – tajtékzott magában, de visszafogottabb volt, amikor megszólalt: „Tehát igazam van? … Naná, hogy igazam van!” A férje ezt is némán tűrte, csak állt… „Ne is tagadd, neked van valakid!” – sírta el magát az asszony. A férfi alig hallhatóan csak annyit motyogott: „Úgysem hinnéd el… akkor meg minek…”

„Hát nem is! – vágta rá, ismét harciasra váltva a nő. – Nincs semmi túlóra! Minden nap időben… fél hatkor eljössz az irodából! … Igen, megérdeklődtem! Kinyomoztam, ha úgy tetszik… igen, nyomoztam, kémkedtem… utánad… igen, a férjem után! Most szégyellnem kellene magam?”

„Egy szóval sem mondtam” – felelte halkan a férfi.

„Vagyis hazudtál nekem… hogy bent…”

„Végül is igen… – ismerte be a férfi, aztán fájdalmas arckifejezéssel folytatta: – De hogyan mondhattam volna el…? Úgysem értenéd meg…”

„Az bizony benne van a pakliban! … Igen, meglehet, hogy nem érteném meg, hogy…” – sírt tovább az asszony.

A férfi ismét egy tétova mozdulatot tett, amely megint megállt félúton… hiába szerette volna megölelni a feleségét… megcsókolni… De elszalasztotta a talán nem is volt lehetőséget, mert a nő ismét kifakadt: „Neked van valakid!”

„Nem, nem úgy…” – ennyire futotta a férfitől, az asszony egyébként is a szavába vágott: „Nem úgy? Mit nem úgy? Hogy lehet azt nem úgy? Mit jelent ez a nem úgy?”

„Mondom, hogy nem…”

„Ne ezt hajtogasd! – fojtotta ismét a férjébe a szót a nő. – Ismerem?”

Nem… nem hiszem – suhant át egy halvány mosoly a férfi arcán. Az asszony meglepődött… talán ezért is, csupán egyetlen kérdésre futotta tőle: „Mégis, ki az?”

„Isten… illetve…” – felelte alig hallhatóan a férfi, és mondta volna tovább is, ha a felesége hagyta volna. „Miii… te megőrültél?! Isteeen?” – kérdezte az asszony hüledezve, majd kirobbant belőle a nevetés… de olyan nevetés, amelyből kiérződött, hogy bármelyik pillanatban sírásra válthat. „Te Istennel csaltál meg engem?” – kérdezte végül hitetlenkedve.

„Nem csaltalak meg senkivel… Istennel sem! … Ha mégis megcsaltam valakit, az én voltam… én, saját magam” – válaszolta a férfi. „Te és Isten…? Ezt most el is kellene hinnem? Hogy te… az ateista–materialista–technokrata…?” – nevetett kényszeredetten a nő. „Igen… az ateista–materialista–technokrata… Tán épp a technokrataság… az input–output… helyesebben, hogy talán mégsem szimplán input–output az ember… Hogy ez így kevés… Burnout vagy midlife crisis…? Mindegy, minek nevezzük!” – magyarázta a férfi. Felesége arcát nézve hozzátette: „Hát ez az, látod! Ezért mondtam, hogy úgyse hinnéd el! … Azt elhinnéd, hogy szeretőm van… szeretőim… de hogy Isten…!”

„Én azért nem csodálkoznék ezen… – válaszolta a nő –, mármint hogy a te helyedben… hogy csodálkozom! Na, ezt jól megmondtam! Szóval… ahogy az előbb is… te és Isten… na, szóval ez azért elég meredek… Te, a megrögzött és tántoríthatatlan materialista-ateista… hogy te megtérj…” Férje azonban közbeszólt: „Ki tért meg? Én ugyan nem. … Illetve… pontosabban »Isten… illetve…« csak nem hagytad az előbb, hogy befejezzem. Nem, nem tértem meg. Szó sincs vallásról… arról aztán pláne nem! Még hívő se lettem.” 

„Akkor mi az isten...?” – kérdezte a nő csodálkozva, aztán mintha elbizonytalanodott volna, hozzátette: „Talán már ilyet se… így se szabad kérdeznem!” Aztán a férje mosolyát látva némileg megnyugodott. „Akkor meg… hogy értsem Istent, akihez nem tértél meg, akiben még csak nem is hiszel? De akkor miért mondtad, hogy Isten…? Jó, oké… ott volt az »illetve« is!”

„Hát valakit kellett mondanom… – nevette el magát a férfi. – Illetve… ez volt utána, aztán pedig az jött volna, hogy csak úgy beszélgetünk… mármint én meg… meg ő… vagyis én meg én… igazából… Nem is olyan egyszerű.”

„Azt látom!” – mosolyodott el az asszony, aztán kérdőn… folytatást várva nézett a férjére. Tekintete biztatást is sugárzott. Meg ígéretet is, hogy megpróbállak megérteni, mert akarom… ahogy téged is akarlak…

„Csak úgy véletlenül estem be egy templomba… Ezerféle gondolat zsongott az agyamban, miközben kongott az ürességtől… Jó, mi? … Szóval csak úgy véletlenül estem be egy templomba… A hívő ember erre persze azt mondja, hogy… Pedig dehogy! Változatlanul nem hiszek Istenben… csak ülök a csendben… az üres templomban… és abban a »kegyelmi« állapotban… A hívő ember erre persze azt mondja, hogy Istennel… De nem! Önmagammal beszélgetek, úgy ahogy korábban talán soha, vagy olyan régen, hogy már nem is emlékszem rá. Még csak arról sincs szó, hogy a bennem élő Isten… erről is beszélgettem már magammal… De kell… be kell, hogy térjek… mert mint valami katalizátor… segít, hogy visszatérjek önmagamhoz…”

Felesége figyelmesen… együttérzéssel hallgatta férje „gyónását”. Aztán hirtelen valami bűntudatféle…: „Azért az szégyen… az én szégyenem, hogy úgy érezted, nem mondhatod el nekem! Hogy a szeretődet elhinném… Istent… vagyis… szóval, hogy ezt meg nem…”

„Nem, nem a te szégyened, hiszen én hittem… hogy nem hinnéd… és közben tessék… lám… egyértelmű, hogy tévedtem! Úgy látom, hogy… Jól látom, hogy…?” – kérdezte a végén a férfi.

„Jól! – felelte az asszony. – De azért még… mintha… szóval, még mintha nem látnám a változást… már nem haragudj!”

„Csodák még a templomban sem történnek! – felelte a férfi. – Mármint ilyen, magamfajta ateistákkal… Különben is… éveket nem lehet napok alatt…! De én már érzem, hogy elkezdődött valami. Te talán azért sem érezhetted, mert élt bennem valami bűntudatféle… a titkolózásom miatt… talán én is úgy éreztem, hogy megcsallak, még ha csak »Istennel« is. De íme, »meggyóntam bűnömet«, és »bűnbocsánatra« várok.”  

Ami már ott csillogott felesége szemében, miközben azt suttogta: „Én is…”