A nő valahol nagyon mélyen „tudta” ‒ még ha nem is vallotta be magának ‒, hogy a lelkéért „szereti” a testét a férfinak, aki most kielégülten szuszog mellette az ágyban. Tehát igazából a lelkét szerette (a testét csak „szerette”). De vajon akkor is szerette volna, ha tudta volna, hogy mi lakozik a férfi lelkében? Aligha.

A férfi tudta ‒ nem szégyellte bevallani magának ‒, hogy a testéért „szereti” a lelkét a nőnek, aki most némán és kielégítetlenül fekszik mellette az ágyban. Tehát igazából a testét szerette (a lelkét csak „szerette”). De vajon akkor is „szerette” volna, ha tudta volna, hogy mi lakozik a nő lelkében, hogy a testét csak „szereti”. Naná, hiszen: „A lényeg, hogy… az meg oké, mint most is!”

A nő némán és kielégítetlenül feküdt, közben a kielégülten szuszogó férfit nézte maga mellett az ágyban. Megdöbbent: immár nem érezte a lelkét, csak a testét látta-hallotta. Ahogy az imént, szeretkezés közben is felsejlett valami hirtelen, hogy nem érzi a lelkét az ölelésében, csupán a testét (a mázsás súlyát, ahogy ránehezedik, a szuszogását, a rá csepegő verítékét, az egyre vadabb és fájdalmasabb döfködését… végül a felnyögését...).

Aztán most… de talán csak az ismét kielégületlenül maradt teste és lelke miatt… Tán végre megértette, hogy a férfi még az ő testében is csak a saját testét szereti. És mi van a férfi szeretett lelkével? Mi lenne? Már ha lenne…!

A nő némán és testileg-lelkileg kielégítettlenül, összeizzadva és -maszatolva feküdt… Érezte, hogy – miként évek óta – most is odadobta a testét a férfi „lelkéért”. Akkor jelent meg az első könnycsepp a szemében, amikor megértette, hogy a lelkét is… hogy a lelkét is odadobta… a testi-lelki semmiért a férfinak, aki most is önelégülten és kielégülten szuszog mellette az ágyban.