Tévéműsorhoz készített kedvcsináló videót láttam az egyik hírportál alján. (Kedvet ugyan nem kaptam a műsorhoz, de roppant tanulságos volt – legalább annyira, mint amennyire elszomorító.) Fiatal – inkább húszhoz közeli – nők és férfiak nyilatkoznak arról, hogy milyen izgi szextrükkökkel és -technikákkal próbálják megmenteni érdektelenségbe fulladó(!) párkapcsolatukat.

A párjuk iránt éreznek érdektelenséget, hiszen ő az, aki már nem képes a kezdeti szenvedélyt – egyáltalán: motiváló érdeklődést – kiváltani. Ha ugyanis képes lenne, akkor nem kellene – már-már perverzióba(?) hajló – trükkökkel és/vagy technikákkal megpróbálni menteni legalább az ágyat. Szerintem ugyanis, annak a kapcsolatnak – köznapian fogalmazva – annyi, amelyiket azzal próbálnak érdekessé tenni, hogy például szexuális szerepjátékokba bonyolódnak. Ahelyett, hogy az egyéniségükkel, a belőlük áradó kisugárzással stb. akarnák lebilincselni egymást, a megbilincseléssel próbálkoznak.

Meg egyebekkel: kikötözéssel, szado-mazóval... Képletesen szólva: akinek nem elég Botticelli Vénusza, az megpróbálja izgatóbbá tenni… (Lásd a fenti illusztrációt!) 

Így vész el a szerelem, lép helyébe a trükk és a technika, ami majd újabb meg még újabb trükköt és technikát kíván! Persze vannak, akik eleve a trükkökre/technikákra esküsznek – a triszexuálisok szerint legalább egyszer mindent ki kell próbálni!

Én is vallom: az ember szabadságának – a szex terén is! – csak a másik, ha úgy tetszik, a többi ember szabadsága szab határt. Vagyis megélt szabadságunk nem akadályozhatja, korlátozhatja a többiek szabadságát, szabadságuk megélését.

Mára se szeri, se száma a különféle -szexuálisoknak, szinte minden napra akad egy új elnevezés („felfedezés”!). Mint például a triszexuálisok, akikről a bevezetőben említett kedvcsináló video – és nyilván a műsor is – szólt.

„A legalább egyszer mindent ki kell próbálni!” korában értelmüket veszítik bizonyos szavak, például a perverzió is. Éppen azért, mert egyre több olyan szexuális magatartási forma válik megengedetté, elfogadottá, divatossá (uram bocsá’ lassan kötelezővé!), amelyik nemrég még perverziónak számított. De hiszen végül is minden csak megegyezés kérdése – az is, hogy mi perverz, és hogy mi nem. Lassan már csak egy-két …fília reked kívül az elfogadottságon – de lehet, hogy már azok sem. Nem akarok példákat hozni.

A „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!” korában… – írtam az imént. Azért hozzáteszem, hogy mindenki maga választja, hogy – ebben az értelemben – milyen korban él. Vagy milyen kórban szenved (már most is, vagy „csak” majd) – szakemberek szerint ugyanis a mindent kipróbálni is kórossá válhat. Sőt, olyanok is vannak, akik szerint már maga az igény is kóros. Ahogy a mindenkit kipróbálni Casanova-szindróma is kórképet jelöl – és mint a szexfüggőség egyik válfaját, kezelik is. Helyesebben megpróbálják kezelni. De nem kutyaharapást szőrivel alapon, ahogy a páciensek többsége szeretné. 

Tehát: „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!”

Mármint a triszexuálisok szerint.

De hol a határ a szextrükkök és -technikák kavalkádjában?

A fojtogatós szexnél tudjuk: a halál! Mint a színész világsztár esetében. Pedig a halál – vélhetően – nem tartozik az „Egyszer mindent ki kell próbálni!” kategóriába! De akkor hol a határ?

Szerintem jogos a kérdés, mert a minden elvileg határtalant jelent. Vajon a mindent – ezáltal mindenkit – ki kell próbálni nem jár-e azzal, hogy a másik ember szexuális segédeszközzé degradálódik? Mondjuk, „ami” megtölti a latexet… Vagy „ami” a korbácsot fogja – hogy azzal korbácsolja fel a mazochista érzelmeit. Vagy „amit” korbácsolni lehet – ezúttal a korbácsoló érzelmeinek felkorbácsolására. Vagy kikötözni… (A kötöznivaló bolondot!) Vagy bilincsbe verni, hogy még inkább rabja legyen a saját vagy más vágyainak!

Szinte hallom a szavalókórust: „Nem, ez sem perverzió, csak »játék«!” (A pedofil nagypapa is csak „játszott” a kis unokájával – legalábbis a bíróságon ezt vallotta. Persze a bírósággal nem lehetett játszani – nem volt vevő erre a kommunikációs perverzióra!)

Szóval, hol a határ?

Mondjuk például a korhatár, amelytől már szabad a „játék”. Nem véletlen, hogy vannak, akik egyre lejjebb tolnák, hogy – egyrészt – még fiatalabb húshoz juthassanak. Másrészt pedig minél fiatalabb a „játékszer”, annál könnyebben nyerhető meg a „játéknak” – egyszerűen azért, mert könnyebben manipulálható.

Szóval – triszexék szerint: „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!”

De mit kezdjünk azzal a gondolattal, hogy az ember faji és egyedi fejlődésének egyik ismérve, hogy kordában tudja tartani antiszociális ösztöneit és az azokból fakadó érzelmeit? Mi másról van szó, ha nem ezekről az ösztönökről – például – a korbácsolós vagy a megbilincselős „játékban”? Mi segíti itt a gyönyört, ha nem az erőszak – okozása vagy elszenvedése? Ennek az ízét kellene megkóstolni, mi több előhívni, felkelteni – csak úgy „játszásiból”, mert az olyan izgi?

Írhatnék az izgalomkeresés hazai véres kiszolgálóiról, akik csaknem halálra kínoztak nőket… Akkor hol is a határ? Lehet persze tiltakozni: Hogyan merészelem ebben a kontextusban…? De hol is van a határ? Vagy mi a határ? Mi más, ha nem a halál?!

Minimum az érzelmi halál! Ami viszont szinte törvényszerű, hiszen a „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!” követői már kipróbáltak egy s mást, de már kevés… mindent ki kell!

Ráadásul egyre fiatalabban! A következmény: teljesen kiégett tizenévesek, akik már ép ésszel felfoghatatlan dolgokon vannak túl. Már azelőtt kiégtek, hogy egyszer is szerelemben lángoltak volna – mert eleve így indultak neki! Nem arról volt szó ugyanis, hogy megismerkednek valakivel, akinek a hatása alá kerülnek, akivel mind több időt akarnak együtt tölteni – akár életük végéig. Nem, hanem a „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!” „játékhoz” kerestek hasonszőrű alanyokat, egymás játékszerévé silányítva-alacsonyítva önmagukat és a másikat. Nem véletlen, hanem törvényszerű, hogy a „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!” kielégületlenséghez és kiégettséghez vezet. Meg önutálathoz!

Igen, ÖNUTÁLAThoz! De tényleg ezt is ki kell próbálni?

Mint a „kedvcsináló” (kinek van kedve ehhez a kielégületlenséghez, kiégettséghez?) videó is mutatta/előrevetítette, csak ideig-óráig korbácsolja fel a vágyakat, jelent kielégülést egy-egy új trükk/technika/partner. Másban – trükkben/technikában/partnerben keresik azt, ami önmaguk(!)ból hiányzik. Valójában nem a partnerüket unják – vagy nem elsősorban –, hanem önmagukat! Hiába színes egyéniség a másik, ha ő színvak!

Az érzelmi szegénységet nem lehet trükkök/technikák/partnerek gazdagságával pótolni, különösen, ha a partner is hasonló érzelem-szegénységben szenved. Aki felszisszen, hogy milyen kemény szavak ezek, az nem érti, hogy ezek a szavak csupán leírják a kegyetlen valóságot.

Az önsorsrontást. Mert arról van szó.

Miért élvezetesebb, ha a korbács „simogatja”, és nem a kedvese?

Miért jobb a bilincsben, mint a szerelme karjaiban?

Mert nincs kedvese, szerelmese, csak egy „Legalább egyszer mindent ki kell próbálni!” „játszótársa”.

De vajon a szerelem miért nem tartozik a mindenbe, amit legalább egyszer ki kell próbálni?

Mi lenne, ha a szerelmet is ki akarnák próbálni – legalább egyszer? Csak úgy, a próba próbájaként!

Talán még az is előfordulhatna, hogy a szerelemben találnak meg mindent, amit érdemes kipróbálni!

Meg talán azt is érdemes lenne kipróbálni, hogy miképpen maradhatnak szerelemre méltók, meg olyanok, akik még évtizedek múltán is vágyat ébresztenek a kedvesükben! Igen, mindenkinek önmagával van feladata – egyébként is csak önmagát képes megváltoztatni.

Mondhatnánk azt is: légy méltó!

Nemcsak azért, mert ez az emberhez méltó, hanem mert csak ez a boldogító!