Csak szexre kellesz! – mondja a korábbi amerikai filmsiker magyar címe. Csak szexre kellesz! – vajon hányan mondják ezt, akár naponta? Persze általában csak magukban és főleg azok – a közvélekedés szerint jellemzően férfiak –, akik egyéjszakás vágyaikhoz keresnek alkalmi partnert. Megint persze és megint általában úgy, hogy nem a „Csak szexre kellesz!” vallomással akarják levenni lábukról áldozataikat. Azért írok áldozatokat, mert mi mások lennének azok, akik bedőlnek a kamu szövegeknek, a megtévesztésnek, a valóság – Csak szexre kellesz! – gondos eltitkolásának.
Mert hiszen nincs semmi probléma, ha mindkét fél bátran közli: Csak szexre kellesz! Miért is ne lehetne ilyen a valóságban is, nem csak filmen? Van is, annyira, hogy akár már új divatról is beszélhetünk. Vagy kortünetről. Netán kórtünetről? Ők a maguk visszaigazolását érzik bele a filmcímbe, pozitívan viszonyulnak hozzá – mármint addig, amíg valóban csak szexre kell a másik, amíg nem keveredik bele olyan egyoldalú érzelem, amilyet a kapcsolat elején deklaráltan kizártak.
Vajon tényleg komolyan gondolják, hogy ki lehet zárni? Persze ha mindkét félben megjelenik a kerülni akart érzelem, akkor az már happy endet ígér! És vajon mi jut eszébe a „Csak szexre kellesz!” hallatán annak a nőnek, akinek tulajdonképpen már múlt időben szól az üzenet: „Csak szexre kellettél!”
De sokszor még ezt sem mondják neki.
Talán jobb is, egy fokkal kevésbé megalázó!
Mert ugye, lehet így is, meg úgy is mondani – úgy is, hogy akár bele is lehet dögleni! Tehát nem volt semmilyen „Csak szexre kellesz!” megállapodás… sőt, sokkal inkább az ellenkezője. Minimum sejtetés szintjén, hiszen tudjuk, a nők sokszor a szerelem ígéretéért vállalják a szexet, a férfiak pedig sokszor a szexért (nem csak az ígéretéért!) „vallanak szerelmet”. Hogy mennyire fontos az előbbi idézőjel-használat, azt a „szerelemmel” ágyba szédített nők tudják csak igazán megfogalmazni. Azok, akik akár többszörösen is hoppon maradtak (ismét), akiknek a pasija már akkor „elment” (lelkileg valószínűleg ott sem volt!), amikor ők még „félúton sem jártak”. És az életükből is kiléptek, dobva őket… (Ide egy hasonlatot akartam írni, de aztán meggondoltam magam, mert majdnem olyan durva lett volna, mint a szituáció.)
„Csak szexre kellesz!” – mondják majd talán ezek közül a nők közül is többen. Miközben tán abban reménykednek, hogy ők majd nem csak…
Mert bizony ez a „csak”…
Az előbb kortünetet és kórtünetet említettem – mindkettő mellett lehet érveket sorolni, noha szerintem nem szükséges. Annyit talán mégis, hogy globálisan soha ilyen alacsony nem volt a házasságkötések száma a népességhez viszonyítva (kivéve azt az időszakot, amikor még nem létezett a házasság intézménye). És még annyit, hogy soha ilyen magas nem volt a válások száma. Azt is tudjuk, hogy már az élettársi kapcsolatot vállalók száma is csökken. Nem kell mondanom, hogy azért, mert sokan már azt is túl nagy kötöttségnek tartják(!), úgy érzik, már az is elviselhetetlenül korlátozná őket a szabadságukban! „Elegánsabb” kifejezéssel élve: az önmegvalósításukban. Ami minden „eleganciája” ellenére olykor csupán abból áll, hogy akkor és annyit lógjanak a haverokkal, amennyit akarnak, hogy tetszés szerint váltogathassák a partnereiket és így tovább. Tehát korántsem arról van szó, hogy – mondjuk – a tudományos munkában korlátozná őket a tartós kapcsolat. De hát mindenkinek az jelenti az önmegvalósítást, amit ő annak érez! Ha a sarki kocsma és sarki nő, akkor az. (Olvashatod idézőjelek között is, bár az érzelmi színvonal nem attól függ, hogy hány csillagos hely az, ahol leisszák magukat és felszedik az aznapi „ágybetétet”.)
Ugye milyen nagy „poén”, amikor valaki „öntudatosan” arról filozofál: „Nehogy már egy nőért lemondjak a többiről!” Nem nagyon kell megkaparni ennek az „életfilozófiának” a felszínét, hogy kiderüljön: aki „minden” nőt akar, annak igazából egy se lesz. Hol ezzel, hol azzal „esik ágynak” (nem véletlen a szóhasználat, de nem részletezem), azonban senkije sincs. Folytonosan vadásznia kell a nőket, akik beérik az „ágybetét” – szexuális segédeszköz – szereppel. Közben a vadászoknak is be kell érniük azzal, hogy csak azt kapják, amit, és hogy egyre többször őket is csak pótszerként, csak „arra” használják. Ami persze csak kimondva ilyen egyszerű, mert az még rendben van, hogy „nekem csak szexre kellesz”, de hogy én is csak arra kellek neked, az már egy kicsit necces. Mert még ebben a választott szituációban sem könnyű elviselni, hogy bennünket is csak hús-vér szexuális segédeszközként használnak, ráadásul egyszer-használatosként, aztán dobnak, mint a…
Tehát a „Csak szexre kellesz!” sem olyan egyszerű, mint azt a módszer választói szeretnék, hiszen valamilyen szinten ebben is elengedhetetlen a megfelelés, alkalmazkodás. Még azoknál is, akik a legkevesebb alkalmazkodást kívánó megoldást választják – prostituáltakat vesznek igénybe. Mert bizony itt is alkalmazkodni kell, ugyanis a testüket áruba bocsátók is szabnak feltételeket. Egyrészt és elsősorban anyagiakat. Aztán a körülményekhez is alkalmazkodni kell, beleértve a „sorban állást” meg a „szalagmunkát” is, hogy előttük is, meg utánuk is, és hogy talán még ki sem hűlt az ágy, amibe... Annyira azért nem lehet nehéz ezt elfogadni, hiszen a statisztikák szerint naponta egymillió német férfi választja a „Csak szexre kellesz!” szabadságának ezt a formáját. (A magyarok is milliárdokat[!] költenek szexre egy évben, igaz ebben az összegben nem csak a prostituáltakra költött pénz szerepel.)
Mielőtt még felsóhajtanál kedves Olvasó, hogy: „Hát igen, ezek a férfiak!”, vagy netán beismerően, hogy: „Igen, ez van… na és, valahogy csak…” Szóval ez előtt egy másik friss hír, miszerint az olasz nők egyre emelkedő hányada keresi a boldogságot prostituáltak karjaiban. Azaz fizetnek, mint a férfiak.
Azok, akiket taszít a prostitúció, egyre nagyobb számban választják a „Csak szexre kellesz!” baráti megoldást. A bartert, hogy szexért szexszel fizetnek egymásnak, a barátjuknak – szex a baráttal, ami egyre divatosabbá válik. (Ahogy már említettem.) Nincs az illúzióromboló „sorban állás”, sem a nonstop előmelegített „futószalag-ágy”, sem a „Húzzál bele bébi, lejár az idő…!”, ahogy arra sem kérdeznek rá, hogy áfás számlát kérnek-e. Viszont a „Csak szexre kellesz!” baráti barterben már komolyabb megfelelési kritériumok vannak (amiket nem lehet pénzzel elintézni), itt már önmagukkal kell fizetniük a szereplőknek.
A „Csak szexre kellesz!” barter tehát barátok között működik, viszont egy baráti kapcsolat önmagában sem semmi. Ahhoz bizony sok-sok elvárásnak kell megfelelni. Bár ezt persze a barátok érzelmi színvonala határozza meg… Kétségtelenül létezik a „Pikk-pakk, nem nagy ügy!” megoldás is, amúgy haveri alapon. De mi itt barátságról beszélünk, és érzelmileg sem pikk-pakkban gondolkodunk. Akkor viszont valóban sok-sok elvárásnak kell megfelelni. Olykor egy házasságban sem fogalmaznak meg ennyi elvárást a másikkal szemben, pedig talán egész életüket leélik egymás mellett.
De arról sem szabad elfeledkezni, hogy nem minden barátság éri el azt a mélységet, hogy a „Csak szexre kellesz!” barter egyáltalán szóba kerülhessen. Ehhez ugyebár ismét plusz elvárásoknak kell megfelelni már előzetesen is, hiszen nem minden barátjával akar/hajlandó ágyba bújni az ember. Barát alatt természetesen nőt és férfit is értek, hiszen kétszereplős kapcsolatról van szó. Abba persze most ne menjünk bele, hogy létezik-e barátság férfi és nő között! Mármint szerelemmentes, mert ugyebár akkor az már más dimenzió!
Pedig milyen gyakori, hogy egy férfi „csak” barátként próbál vágyott nője szívébe férkőzni, mert nem mer szerelmet vallani. Fél az elutasítástól, miközben abban bízik, hogy „barátként” majd beleszeretnek.
A másik szerelemmentes barátság az, amikor már túl vannak a szerelmen, de megmarad a jó kapcsolat, barátsággá szelídülnek a korábbi forró érzelmek. (Persze én is tudom, ez is ritkaságszámba megy! Éppen az érzelmi intelligenciabeli hiányosságok miatt.) Egy ilyen átalakulás értelemszerűen a szex kikapcsolásával jár. Ebbe kellene visszakapcsolni a szexet – a „Csak szexre kellesz!” jegyében. Nyilván nem egyszerű feladat, de semmi sem lehetetlen, még ha nem is azonnal.
E kis kitérő után folytatva, bizony-bizony a „Csak szexre kellesz!” baráti kapcsolatban is komoly partneri igényeknek kell megfelelni. Például a férfinak szexuálisan is kielégítő (a szó szoros értelmében értendő, azaz maximális!) teljesítményt kell nyújtania. Meg persze a nőnek is – a barter erről szól. Különben borul az együttműködés, mert megszűnik az egyensúly. Az ágyban azt kell nyújtani, mint a „Nem csak szexre kellesz!” kapcsolatban. Tetszik vagy sem, érzelmi kielégítésről van szó, megfelelő érzelmi körülmények, elő- és utójáték, nem csak gatya- és tangaletolás, aztán pikk-pakk. Ahogy a barátság sem pikk-pakkról szól, hanem odafigyelésről, alkalmazkodásról, szeretetről…
Kétségtelen viszont, hogy a „Csak szexre kellesz!” barátságban nincs számos olyan kötöttség, mint amilyen a házasságban, élettársi kapcsolatban. Amelytől oly sokan ódzkodnak, félnek. Ez a félelem a már említett kórtünet, amelynek számtalan összetevője van, de valamennyi érzelmi intelligenciabeli fogyatékosság. Félelem, gyávaság, érzelmi éretlenség, hibás gondolkodásmód, ösztönvezéreltség… Lehet tiltakozni, meg utálni ezt a megállapítást – leginkább azok teszik, akik találva érzik magukat! Csak annak hiszek, aki boldogan él a „Csak szexre kellesz!” baráti kapcsolatban. De neki is csak annyit hiszek el, hogy most nem hiányzik neki az az öröm, amit csak a másik – kétségtelen „áldozatokkal járó” – teljes vállalása adhat meg. Mert igen, valamit valamiért, semmi nincs ingyen, például egy férjnek „illik” lemondani a többi nőről mint szexpartnerről. A „Csak szexre kellesz!” boldogságban nem hiányzik a gyerek sem. Mert ha valaki gyereket szeretne, akkor neki – gondolom én – anyát/apát is szeretne. (A gyerek biztosan szeretne majd! Talán ez sem mellékes szempont – a mai önző világban egyáltalán nem véletlen ez a „talán”.)
Márpedig a család nem olyan, mint a tévé, hogy akkor kapcsolom be vagy ki, amikor nekem tetszik. Annak bizony komoly ára van, hogy családunk legyen. Meg persze házas- vagy élettársunk – ettől félnek olyan sokan. Ez az ár elérhetetlenül magas azoknak, akik a korlátlan szabadság illúzióját kergetik, akik úgy akarnak kapni, hogy nem szeretnének adni. Illetve a lehető legkevesebbet. Mármint magukból.
„Csak szexre kellesz!” – szól a divatos szlogen.
Ami ugyebár azt is jelenti, hogy nem kell gyerek, nem kell férj vagy feleség, de még élettárs sem. Pillanatnyilag, mert mindig az adott pillanatban élünk. Fogadkozunk, hogy mi aztán nem megyünk férjhez, nem nősülünk meg, mert látjuk, amit látunk, a rossz kapcsolatokat, a borzasztó válásokat! Aztán jön valaki – titokban persze erre vágyunk, hiszen erre vagyunk genetikusan programozva, még ha igyekszünk is eltitkolni magunk előtt –, és hipp-hopp, már nem is emlékszünk a korábbi, magabiztos kijelentésünkre, hogy: „Na, én aztán nem! Nem ettem meszet…!” Addig mondhatjuk, hogy „Csak szexre kellesz!”, mert szexre szükségünk van, megint csak az a fránya genetikus ősprogram. „Hogy a fene egye meg!” – mondjuk rá, ha éppen gyötör a vágy, amelynek kielégítéséhez nincs társunk. (Még fizikai sem, nemhogy lelki!)
A „Csak szexre kellesz!” mögött természetesen nemcsak korlátlan szabadságunk megóvása áll, hanem az is, hogy nem találunk megfelelő partnert. Sőt: nem is találhatunk, mert nincs is! Hiszen nézd csak meg – mondják sokan maguknak –, mindnek csak szexre kellenék! Vagy csak a bankszámlám kellene, csak eszköz lennék a saját boldogságukhoz! Milyen jó, ugye, hogy sokan nem veszik észre: szinte a saját „személyleírásukat” társítják azokhoz, akiktől félnek!
„Csak szexre kellesz!” – illetve már arra sem, már az önkielégítésemhez is kevés vagy… „Unalmas vagy, már valaki más kell, csak szexre persze, hiszen veled is hogy jártam!” „Most akkor hogyan mondjam meg, hogy ne sérüljön a barátság?” Mert ne bízzunk abban, hogy egy igazi barátság mindent kibír! Vagy abban ne, hogy a mi – „Csak szexre kellesz!” – barátságunk kibírja, mert talán mégsem az az igazi… Ki az, aki érzelmi sérülés nélkül képes megélni, hogy már a „Csak szexre kellesz!” funkcióra is kevés, már a pótlék pótlására is alkalmatlan? Pláne, ha az illető közben már kezdte remélni, hogy nem csak szexre kell, mert benne elindult valami. Észrevétlenül, de már nem tudja nem észrevenni! És már nemcsak a testét adja az ölelésbe, hanem a lelkét is, és keresi a vágyott visszajelzést, hogy a másik is. És az alkalmat, hogy bevallhassa: Szeretlek!
Igen, erre a szóra várnak még azok is, akik félnek kimondani, meg azok is, akik attól félnek, hogy a másik kimondja. Merthogy akkor az már felelősséget ró rájuk, terhet is, ami persze lehet(ne) édes is. De keserű is, ha ő még a „Csak szexre kellesz!” fázisban van, és nem is érzi, hogy több kellene a barátjától, és hogy többre lenne képes a barátjával. És persze önmaguknak sem könnyű bevallani, mert az bizony már kötelezettségekkel jár, meg teherrel, ami lehet(ne) édes… de keserű is… Nem ismétlem.
Végződhet happy enddel a „Csak szexre kellesz!” című film (ha még nem láttad, nem lövöm le a végét) – meg a „mi filmünk” is. Ami persze – lásd a korábbiakat! – egyáltalán nem egyszerű, hiszen a „Csak szexre kellesz!” azt is jelenti, hogy másra nem kellesz. Na jó, esetleg barátnak, de többre, komolyabbra nem, arra kevés vagy. Ezt a falat elég nehéz áttörni. Persze ha maga a fal omlik le lassan vagy hirtelen. Mert mondtuk azt, amit… miközben valahol, ott legbelül, ahol a dolgok eldőlnek… csak még nem érzékeljük. Még azt gondoljuk, hogy… ami alapjaiban veszélyezteti a happy endet (mert akkor még más a happy end-cél!), közben pedig formálódik egy új, egy mélyebb érzelem, ami megszüli a maga gondolatait is. Ha a másik félben is, akkor happy az end!
Már megint a gondolkodás!
Hogy gondolkodhatunk így is, meg úgy is, ráadásul valami csak úgy születik valahol, ott bent, amiről azt sem tudjuk, hogy hol van… Meg azt sem, hogy miért születik, amikor közben még teljesen mást gondolunk és mondunk, magunknak is.
Szóval mondhatjuk, hogy: „Csak szexre kellesz!” És beérhetjük annyival, amit cserébe kapunk, hogy „Te is csak szexre kellesz!”
De ha többre vágyunk, akkor mi sem mondhatjuk, hogy: „Csak szexre kellesz!”
És ha valóban többre vágyunk valakitől, akkor neki nem mondhatjuk, hogy: „Csak szexre kellesz!”
Magunk miatt sem, hiszen nem igaz, mert már többet akarunk tőle. Azt, hogy szerethessük, és azt, hogy viszontszeressen. Akkor pedig be kell vallanunk – önmagunknak és neki –, hogy: „Szeretlek.” Ezt a varázsszót mindenesetre csak akkor mondjuk ki, ha érezzük magunkban az erőt, hogy meg tudunk felelni a másik szeretetigényének, és ő is a miénknek. Sok film a „Szeretlek!” happy enddel zárul, miközben a szenvedélyes csókban összeforró pár közös élete épp csak elkezdődik, mi pedig elfogadjuk a sejtetést, hogy a happy(ség) tényleg az endig tart majd.
A saját életünkben tenni is tudunk érte!
(Máskülönben nem is működik.)
