„Rendben van, megértettem, vége… – mondta, és sértődöttség érződött ki a hangjából. – Ha neked csak ennyit ért a barátságunk!” Barátnője egy csöppet sem lepődött meg, erre számított… biztosra vette, hogy lesz némi érzelmi zsarolás. „Kati, hagyd ezt, légy szíves! Nagyon is jól tudod, hogy mennyit ért nekem a barátságunk!” – tiltakozott szomorúan. „Látom… most már látom…” „Mit látsz… »most már«? Megváltoztál… nem ugyanaz vagy, aki régen…”

1., Olyan nagyokat mondott, amilyen apró ember volt.

2., Köpönyegforgatását szellemi fejlődésként élte meg.

3., Szolgálni akarok – e szavakkal kezdte az uralkodását.

Egyre magasabb az ingerküszöb – és ez jó, mert különben belepusztulnánk a világba… A stresszbe… „Küzdj meg vagy menekülj!” De és persze: a küzdésbe is bele lehet pusztulni… és nemcsak vesztesként, hanem győztesként is. Ahogy a menekülésbe is… a folytonos menekülésbe… mert nagyon sokszor csak menekülés van, megmenekülés nélkül. Az egyre magasabb ingerküszöb is menekülés… egyrészt azért, mert próbálsz az egyre erősebb impulzusokra sem reagálni. És egyre több impulzusra már nem is reagálsz, hiszen lassan megszokottá vált az is, amibe nemrég még belepusztultál volna.

1., Úgy érezte, eltörpül a saját nagysága mellett.

2., Képtelen volt felnőni a magáról kialakított képhez.

3., Annál inkább felnéztek rá, minél inkább lenézte őket.