Kedves Olvasó, mottónak írhatnám, hogy: sokszor talán észre sem veszed, hogy nem is te „kormányozod a hajódat”, csak akkor, amikor már „zátonyra futottál”. Bizonyára Te is tapasztaltad, amit sokan mások is, hogy agyunk gyakran robotpilótaként vezet bennünket. Mondjuk, robotpilótaként helyettünk vezeti az autónkat, miközben mi az útitársainkkal társalgunk. Vagy (és sőt!) robotpilótaként helyettünk éli az érzelmi életünket(!), akár ölel is helyettünk (vagy éppen megtagadja, esetleg rosszul ölel, vagy nem azt, akit kellene, és azzal okoz galibát). Előfordulhat, hogy robotpilótánk csak vészhelyzetben kapcsol vissza ránk, kapcsol be minket. (Vagy még akkor sem, és csak életünk fekete-dobozából derül majd ki, hogy – mikor – kellett volna.)

Vagyis pont fordítva van, mint a pilótafülkében.

Mint életed főpilótájától is kérdezem: ugye, ez nem mehet így tovább?!

Akkor pedig vegyük vissza az irányítást, és mi kapcsoljuk be-ki agy-robotpilótánkat.

A legfontosabb, hogy a tudatos agymunkát sose bízzuk rá! Ezek közé tartozik az is, hogy mi tekinthető annak. Sőt: az az első!

Megjegyzés: ha robotpilótád olvassa ezeket a sorokat helyetted, akkor sajnos minden marad a régiben, esetleg még rosszabbra fordul a sor(s)od!