Az ember az anyag „csúcsterméke”, úgy is mondhatom: csodája. Függetlenül attól, hogy az anyagot az univerzum – azaz maga az anyag/energia – vagy Isten teremtette. Pontosítva az első mondatot: az emberi gondolkodás az anyag „csúcsterméke”, amellyel visszahat önmagára is. Általában öntudattalanul. A „csúcstermék” csúcsteljesítménye azonban megkérdőjelezhetetlenül a tudatosság, különösen az önmagára – önnön anyagára – visszaható tudatosság. Világteremtő tudatosságról beszélek: a belső és külső világot teremtő, alakító tudatos gondolkodásról.
Tanultuk: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Az és úgy, ahogy gondolkodom – teszem hozzá. Gondolataim „mondják meg”, hogy ki vagyok, és gondolataim határozzák meg érzelmi viszonyomat önmagammal és általában a világgal. Közben visszahatnak önnön anyagomra. A velünk születő csoda az a képességünk, hogy tudatosan befolyásolhatjuk saját anyagunkat. Mégis milyen kevesen élnek ezzel a csodával!
Tehát a gondolatokkal az (agy-)anyag visszahat önmagára. Szomorú közhely, hogy a negatív gondolatok – rajtuk keresztül a negatív érzelmek – megbetegítik a testet. Ha másképpen nem tapasztaltad még ezt a visszahatást, arra biztosan emlékszel, amikor eszedbe jutott valami, amitől félelmedben pillanatok alatt leizzadtál, hevesebben vert a szíved stb. Az ilyen pillanatnyi hatások pillanatnyi elváltozásokat idéznek elő – a tartós hatások pedig tartós elváltozásokat, és akár meg is betegíthetnek. (Gondolj csak a stresszorok okozta megbetegedésekre!) Még a lelki betegségek is testi betegségek, hiszen az érzelmek keltette emlékek is anyagi elváltozások formájában raktározódnak el az agyban. (Hogy aztán akár generációkon hassanak – transzgenerációs hatások/traumák.)
A gondolkodás gyógyító hatása már korántsem annyira közhely, noha erről is mind többet hallhatunk, olvashatunk. Számtalan könyv jelent meg például csodálatos gyógyulásokról, amelyekben a szerzők a saját kálváriájukat és újraszületésüket írják le. Visszatérő motívum ezekben a könyvekben, hogy maguk az orvosaik figyelmeztették őket: HIT nélkül nem fog menni! A HITet itt és most is a teljes spektrumában értsd, ne korlátozd a vallásos hitre, ahogy én sem teszem! HITen ezúttal is egy különleges gondolkodásmódot értek, mert az én olvasatomban még a vakhit is gondolkodás, amikor is az illető úgy gondolkodik, hogy „gondolkodás nélkül” hisz valamiben.
A kérdés „csupán” az: STOP!-ot tudunk-e mondani, hogy kikapcsoljuk – a „helyettünk gondolkodó” – robotpilótánkat, hogy pozitív gondolatokat fogalmazzunk meg magunk számára. Bármennyire is morbidnak érzed, akár a halálos ágyunkon is mondhatjuk magunknak: Carpe diem! Az utolsó pillanatban is mondhatjuk, hogy: Meggyógyulok! (És persze azt is, hogy: Meghalok!)
De nem az utolsó pillanat az igazán fontos, hanem azok, amelyek megelőzik. Azok, amelyek esetleg indokolatlanul közel hozzák a véget – hiszen nemcsak koraszülöttek, korahalottak(!) is vannak, még ha nincs is ilyen szavunk. A hétköznapok a fontosak, és hogy miként éljük meg azokat. Vagy miként szenvedjük el! Igen, ez a kérdés: éljük vagy szenvedjük?
A legsötétebb pillanatunkban is gondolkodhatunk másképpen. Gondolhatjuk (parancsolhatjuk magunknak) azt is, hogy húzzuk széles mosolyra a szánkat, mintha nevetnénk. És nemsokára mosolyogni fog a lelkünk is. Ha nem hiszed, próbáld ki!
Nem azt mondom, hogy rózsaszín szemüveggel vakítsd(!) meg magad a valóságra, csak azt, hogy ne hordj koromfeketét! Mint ahogy azt sem mondom, hogy ne légy problémaérzékeny (mert az bizonyos értelemben maga a halál lenne), hanem csak azt, hogy csak egészséges mértékben. Mit jelent ez? Azt, hogy a pozitív gondolkodás problémaérzékenysége a megoldást keresi és találja meg a problémákban. Szemben a negatív gondolkodással, amely ráadásul eleve a balvégzetet „keresi” mindenben – és mert azt „keresi”, azt is találja. Nagyon sokan önmagukban is: „Nincs semmi értelme az életnek – az enyémnek se!” „Az ember semmi… kiszolgáltatott mindennek: természetnek, isteneknek… Én is csak egy nagy nulla vagyok!”
Hol van a bevezetőben említett, bennünk rejlő csoda megélése? Hogy mi vagyunk az – univerzum vagy Isten teremtette – anyag csúcsminősége! Hány ember arcán látod ezt a metrón vagy a szupermarketben? És hány ember arcán látod, hogy semmire sem becsüli magát? Miért nem becsülik magukat semmire? Talán mert – ahogy a materialisták mondják –, a létük határozza meg a tudatukat. A nyomorúságos létük a nyomorúságos tudatukat! A kiszolgáltatottságuk, a megaláztatásaik, az önbecsülésük porrá zúzása, a kilátástalanságuk… De ezzel a nyomorúságos tudattal nyomorúságos marad a létük! Csak a tudatuk megváltoztatásával változtathatják meg a létüket.
Változtatni kell tehát a gondolkodásmódon, elsősorban a magunkkal kapcsolatos gondolkodásunkon! Addig, amíg nyomorult senkiknek érezzük magunkat, addig azok is vagyunk. És kiszolgáltatottak, mert erre ment és megy ki a játék. A társadalmi, munkahelyi, de sokszor még a családi környezetben is. Azért, hogy átvegyék fölöttünk a hatalmat, hogy kihasználhassanak bennünket, hogy saját érdekeiket érvényesíthessék a mieink kárára.
De miért hagyják ezt oly sokan?
Miért nem gondolkodják vissza Isten-arcukat? (Most sem vallási értelemben, hanem az anyag transzcendenciájára utalva.) Miért nem élik meg a bennük rejlő csodát, azt hogy EMBEREK, akik csodálatos dolgokra képesek! Hogy mást ne mondjak: Isten teremtésére is! (Mielőtt még blaszfémiát kiáltanál, emlékezz csak vissza az általános iskolában tanultakra, miképpen teremtettek maguknak az emberek Isteneket, hogy megpróbálják megmagyarázni a számukra megmagyarázhatatlan természeti jelenségeket/csapásokat, hogy legyen kikhez imádkozniuk esőért, vadászzsákmányért, termékenységért stb.!) Miért van, hogy a lúzerek – ahogy manapság nevezik az önmagukkal szemben is veszteseket –, miközben maguk is vég nélkül képesek sorolni az emberi gondolkodás csodáit, addig önmagukban semmit nem vesznek észre a csodák lehetőségeiből? Miért hittek és hisznek azoknak a lélekgyilkos anti-Pygmalionoknak, akik szerint ők semmire sem alkalmasak: nem elég okosak, nem elég ügyesek, nem elég szépek, nem elég…
Miért nem mondják, hogy ELÉG?
Hogy ebből ELÉG!
Egyszer és mindenkorra ELÉG!
És a lélekgyilkos anti-Pygmalionoktól vissza kell foglalniuk magukat, léleképítő ÉN-Pygmalion gondolkodásra váltva.
Senki sem tilthatja meg, hogy azt mondjuk: „EMBER vagyok, márpedig az EMBER csodákra képes!” EMBER-mivoltunkat pedig nem cáfolhatja senki!
A lélekgyilkos anti-Pygmalionok persze próbálkoznak, mert nem akarják, hogy kiszabaduljunk a hatalmukból: „Nézd meg magad, te szerencsétlen!” „Nehogy már Einsteinnek képzeld magad!” „Egyáltalán, hogy nézel ki, te…?”
És ő hogy néz ki? És ő kinek, minek képzeli magát? Nézd csak meg jobban! Ugye, látod, hogy Te is nyugodtan visszakérdezhetnél? Ahogy vissza is vághatnál, hogy nem képzelted magad sem Einsteinnek, sem a megtestesült esztétikumnak!
Csak akkor születnek meg a bennünk rejlő csodák, ha nem akarjuk meghaladni azokat! Emberek vagyunk, nem Istenek: nem fogunk a vízen járni, és nem fogunk a sziklából vizet fakasztani…
És nem akarunk mindenáron versenyre kelni „Einsteinnel”, sem szépségversenyt nyerni, hanem megkeressük a valós képességeinket, hogy tudássá fejlesszük azokat. Értékteremtő tudássá, ezzel pedig már önmagunkat is értékké fejlesztjük. Ez az értéktudat adja önbecsülésünket, ez jelenik meg öntudatunkban és az önmagunkba vetett HITünkben. Amíg nem hiszünk önmagunkban, addig önmagunk számára is senkik vagyunk. Miközben csodálatos képességeink kincses ládikáján ülve koldulunk.
Az első lépés, hogy elhitessük magunkkal a valóságot, hogy a csoda lehetősége ott van bennünk: a gondolkodás kínálta csoda lehetősége, és hogy az anyag(unk) szabta határokon belül szabadon választhatjuk a gondolatainkat. Amelyek – ismétlem – visszahatnak az (agy-)anyagra. Nemcsak a gondolkodásunk által képzett érzelmi emlékképek anyagbeli következményeire gondolok, hanem magára a gondolkodási képesség anyagbeli feltételeinek fejlesztésére. Tényleg nagyon leegyszerűsítve: ha több matematika példát oldunk meg, akkor fejlesztjük az ahhoz szükséges agyi/anyagi struktúrát. Ugyanilyen anyagi lenyomata van az önmagunkkal kapcsolatos gondolatoknak (általában véve: az érzelmeknek) is. Minden egyes önmagunkkal kapcsolatos anyagi elváltozás befolyással bír a következőre. Azt is az (agy-)anyagi elváltozás „mondatja” velünk, hogy: Gondolkozz másképpen önmagadról! Leegyszerűsítve: az anyag akar másképpen gondolkodni önmagáról.
Ha pedig szembesülünk azzal, hogy nem akar, mert megelégszik azzal, hogy takaréklángon pislákoljon mindaz, ami egyébként vakítóan ragyoghatna, akkor el kell mondani neki. Ha kell százszor, ezerszer, hogy megértse, hogy az (agy-)anyag magába „égesse” önmaga transzcendens képességeit. Ezzel indíthatod el a Benned születő csodák láncreakcióját.
Csak így nyerheted el és/vagy vissza Isten-arcodat.
Amely így lehet igazán a Te valódi arcod!
