Ahogy szokott… jégteste azonnal olvadni kezdett, amint a tűzfolyam végigfutott az ereiben… mert a láva azonnal felizzott… Nem, már előtte… nem is kellett, hogy megszólaljon a barbár ritmus… agyában már ott lüktetett, amit a füle még nem is hallhatott, csak felajzva várt. Hogy aztán az első dobütés sercegve fusson dobhártyájától agya tűzhányó-bombájához, és utat robbantson a lávafolyamnak, amely most végigszáguldott az erein. És vele áradt szét a belső lüktetés, amely szinkronban pulzált a külsővel: a semmiből erősödve végtelenné. A dobok és a basszus… a semmiből a végtelenbe üvöltő-sikító „ének”… Ahogy szokott… egyre gyorsuló sámántáncba kezdett a láthatatlan tűz körül, amely visszatükröződött a szemében.

1.,
– Sokan zseninek tartanak téged…
– Nem tartozom közéjük.

2.,
– Engem nem érdekel a pénz!
– Nekem sajnos még nincs annyi.

„Jézust ma is… minden nap keresztre feszítik. Mielőtt vitatkoznál ezzel, tedd le a kalapácsot és a szögeket!” – szúrtam be egyszer egy Facebook-oldalra. És komolyan is gondoltam… mint ahogy azt is, hogy talán pont azok nem veszik észre a köztü(n)k járó Jézust, akik legjobban várnak rá, leginkább keresik.

1., A vágyai erőszakolták meg a lelkét.

2., Szeresd önmagad... akkor is, ha nem lehet!

3., Az az igazi álom, amelyikért érdemes felébredni.

„Az első lépés a legnehezebb” – olvasom már sokadszor a közismert bölcseletbe oltott biztatást. Kétségtelen, sokaknak elkel a biztatás, hogy megmozduljanak… nekiveselkedjenek valaminek, hogy ne csak álmodozzanak az áhított cél eléréséről (esetleg izzadtra vizualizálják magukat, hogy bevonzzák… amit a „törvény” ígér). Szóval „az első lépés a legnehezebb”, miközben sokan életük végéig nyögik egy könnyen/könnyelműen vett „legnehezebb lépés” ódiumát – de ez most mellékes.