Míg az egyik tudós „csupán” arra hivatkozott, hogy sehol nincs az előírva, hogy boldognak kell lennünk, addig egy másik egyenesen az ellenpontot, a szenvedést magasztalja mint Isten egyik legcsodálatosabb ajándékát! Sokak szerint Isten manapság is túl bőkezűen méri ezt a „csodálatos ajándékát”! Ők a maguk részéről nem is ajándéknak tekintik – sőt! –, ezért aztán a magukét szívesen átengednék azoknak, akiknek örömet okoz. Akár az említett tudósnak is!

Több Facebook-oldalon is olvasható a következő, szívet melengető Ernest Hemingway-biztatás: „Emberi törvény kibírni mindent, / S menni mindig tovább, / Még akkor is, ha nem élnek már benned / Remények és csodák.”  

1., A szívéből imádkozott, nem imakönyvből.

2., Isten is tehetetlen veled… ha nem hiszel benne.

3., Istent kereste… pedig csak önmagát nem találta.

Jó, ha nem felejted el: nem te kellesz… általában… hanem csak(!) valami belőled, tőled… valamire. Nem te kellesz, csak a tudásod, a munkád… csak a pénzed, a szavazatod… a haszon, amit hajthatsz. Nem te kellesz, csak az ölelésed, a csókod, a tested… csak az élvezet, amit nyújthatsz. Ugye, milyen kiüresedett, elidegenedett, kegyetlen… ugye, milyen lelketlen?!

Sokakat megdöbbentett a divatvilág egyik atyaúristene (és/vagy sátánja?), amikor egy interjújában lezser nemtörődömséggel beismerte, hogy olykor még a saját modelljeiket sem tudja megkülönböztetni a hamisítványoktól. A márkafetisizmus megszállottaiba mintha villám csapott volna…

Sokan nem csak azt nem tudják, hogy merre induljanak önmaguk felé, de még azt sem, hogy indulniuk kellene valamerre! Bár tán érzik, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudják, hogy éppen az, hogy nem találták meg önmagukat, hogy nem önazonosan élnek, azaz ‒ általában fel sem ismert, vagy a beléjük programozott cenzor által letiltott! ‒ belső késztetéseik ellenére élnek. (Vagy éppen az probléma, hogy rettenetes önazonosságukban élnek ‒ ostobán, önmagukat is fertőzve és pusztítva!)