„Vajon hány álarcom van az álarcom alatt… és vajon melyik az igazi… álarcom?” ‒ kérdezte magától, miközben a velencei karnevál álarcos maskaráit nézte a YouTube-videón. Elbűvölte a színpompás látványorgia, a tömény giccsbe forduló művészet (és a művészetbe forduló tömény giccs), a parttalan kreativitás… Nézte… de egyre kevésbé látta.
Igen, egyre kevésbé látta, mert gondolatai előbb csak elhomályosították a látványt, majd teljesen ki is kapcsolták, helyesebben a belső videója került a helyére, a saját álarcaival, amelyekről először nem is tudta, hogy az övéi. Hirtelen ugrott be neki, hogy: „Hoppá, de hiszen ez én vagyok… ööö… izééé… helyesebben az én álarcom.” Ahogy ezt kimondta magában, azonnal rádöbbent, hogy egy másik is az ő arca/álarca, és a következő is… Akkor hökkent meg igazán, amikor az álarcai mögül újabb és újabb álarcok bukkantak elő. „Most melyik álarc a másik álarca, miközben mindegyik az enyém?” ‒ szegezte magának a kérdést. Közben álarcai és azok álarcai vadul forogtak belső videója kaleidoszkópjában.
Észrevette, hogy agya ‒ a robotpilóta-üzemmód ellenére ‒ rendszert keres a káoszban. Keresi a kiindulópontot, a legelső álarcot (úgy is mint motivációs origót). Gyerekkori álarcai kerültek elő az addig semmibe veszett múltból. Igen, többes számban: álarcai. Egy anyucinak, egy másik apucinak, külön-külön a nagyikáknak is… Miért is? Miért másért, mint a szeretetükért. Evidens! Igen, biztos volt benne. Pedig talán nem is szabták szeretetük feltételének, hogy olyan arcot (álarcot!) mutasson feléjük, „amit szerethetnek”, meglehet, hogy feltétlen volt a szeretetük, tán csak az ő gyerekagya hitte, hogy álarcot kell mutatnia a vágyott szeretetért. Talán akkor is a robotpilóta-üzemmód, egy beleérzésből fakadó oktulajdonítás, egy szimpla hiedelem velük kapcsolatban. Utólag persze, igen, azt is gondolhatja (vagy inkább képzelheti?), hogy ők ‒ anyu, apu, nagyikáék… ‒ erőszakolták rá az első álarcokat. Aztán meg a többiek, a játszó- és iskolatársak, óvónénik és tanárok… Később a munkatársak, a szerelmei… a férje, a szeretői, aztán az új férje, az új szeretői, és persze a gyermekei. Mindenkinek más és más álarc, olyan, amilyet elvárnak tőle, amilyennek látni akarják, hogy szerethessék. Elnevette magát, hogy basszus, ez megint lehet(ett) szimpla robotpilóta-üzemmód… (akár téves!) beleérzés, oktulajdonítás, hiedelem.
„És mi van azokkal az álarcaiddal, amelyeket magad miatt viselsz?” ‒ kérdezte magától, és a kérdés mellbe vágta. Igazából nem is a kérdés, hanem a válasz, ami azonnal ott visszhangzott az agyában: „Hogy tudtam volna, hogyan tudnék nélkülük tükörbe nézni…? Nemcsak a foncsorozottba, hanem a belső, a lelki tükörbe is! Hm? Nagyokos!” Már nem volt kegyelem, látta, ahogy az álarca is álarcot ölt magára… és azt is, hogy álarcának álarca is ráncosodik… pedig már botoxoltatta is, de hiába. No meg a depi, a kiégés… nem volt álarc, ami eltakarhatta önmaga elől ‒ hiába próbálkozott rendületlenül. Aztán meghatódott magától, ahogy filozofálni kezdett az álarcokról, hogy nem csupán azok az izék, amiket az arcunkra húzunk, hanem komplett szerepjátszás (ha kell manipulatív kommunikáció, verbálisan, és persze nonverbálisan, meg hogy kongruens legyen… és még a szimbolikus csatorna is ‒ bukott ki belőle a coach), hiszen az álarcok önmagukban szinte semmit sem érnének. Mint ahogy nem jelentenek igazi védelmet sem, hiszen hiába az álarcunkon csattan a pofon, mégis nekünk fáj… főleg a lelkünknek, az vérzik, nem az álarcunk.
„Mellesleg álarcaink azt sem takarják el, hogy mi sem vagyunk ártatlanok” ‒ ismerte be. „Én is elvártam álarcokat” ‒ folytatta a vádlóra váltó belső hang. Azonban szinte azonnal hozzá is tette, hogy: „Persze akaratlanul, a robotpilóta-üzemmód…” Aztán kinevette magát a szánalmas önfelmentési kísérlete miatt. Utána meg azokat az álarcokat látta, amiket ő ragasztott (igen, ragasztott) mások arcára, hogy el tudja viselni őket: például a sikeresebb kolléga kapta a „gátlástalan karrierista” álarcát (ha nő volt az illető, akkor nem menekülhetett az „előmeneteléért mindenre képes és hajlandó szuka” álarcától sem). Csak azért, hogy védeni tudja önmagát a sikertelensége önvádjától. Egyébként könnyen megkaphatta bárki, aki veszélyeztette az önbecsülését (illetve annak romjait).
Meglepődött, amikor úgy érezte, nem kap levegőt… hogy az álarcai fojtogatják. Le akarta tépni az arcáról, de hiába kaparta nem sikerült. Úgy érezte, hogy már vérzik az arca, elviselhetetlen a fájdalom… az álarcok bezzeg sértetlenek, még egy karcolást sem ejtettek rajtuk a körmei.
Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor megcsörrent a mobilja. Ahogy a telefonért nyúlt, rápillantott a YouTube-videó velencei maskaráira. „Mennyivel könnyebb ezekkel, mindjárt tudjuk, hogy álarcok!” ‒ szaladt ki a száján. Azt már magában tette hozzá, hogy: „Addig, amíg nem kezdünk el azon morfondírozni, hogy vajon milyen álarcok vannak az álarcaik mögött.”
Felkapta a mobilt az asztalról: Anyu-felirat, és édesanyja fotója világított türelmetlenül a kijelzőn. Miközben megérintette a hívás fogadására szolgáló jelet, érezte, hogy Anyu-kompatibilis álarca automatikusan kiül az arcára, és bekapcsol a robotpilóta-üzemmód is az Anyu-kompatibilis kommunikációs eszköztárral.
‒ Szióka, Anyucikám!” csicseregte a készülékbe… úgy, „ahogy anyu szereti”.
(Aztán álarca kedvesen-szépen elbeszélgetett anyukája álarcával, és boldogok voltak. Talán nem csak az álarcaik.)
