Vannak csókok, amelyeknek akkor is részesei vagyunk, ha nem mi adjuk és/vagy kapjuk azokat. Azért, mert olyanok ezek a csókok, mintha mi adnánk és/vagy kapnánk, vagy legalábbis olyanok, amilyeneket mi szeretnénk adni és/vagy kapni. Vannak örök – egyébként talán soha el nem csattant – csókok, amelyek egy-egy műalkotásba „fagyva” izzanak kortalanul, időtlenül.

Egy-egy ilyen szobor bennünket, szemlélőket is izzít, mert a hideg márványba is beleérezzük a szerelmi szenvedélyt – ami ráadásul patyolattiszta, mint a kő, amelybe faragták. A csók a szentség része – persze csak azoknak, akiknek a szerelem is szentség. Olyan, amely túlmutat önmagán, nem ismer korlátokat – és „kihunyva” is izzik.

Mint például a The Notebook című filmben, amelynek csókjeleneteit milliók érezhették magukénak, ahogy annak a zsűrinek a tagjai is, amely az Év csókja-díj odaítéléséről döntött.

Vannak persze olyan csókok is, amelyek tán nem is azok, és semmi közük az említett szentséghez… olyan csókok, amelyeket nem érzünk magunkénak. Vagy egyenesen lázadunk ellenük, esetleg undorodva fordulunk el, hogy ne is lássuk.

Van olyan csók, amely szimpla hazugság… hiszen a csókkal is lehet hazudni. De ki kíváncsi a hazugságra? (Így is túl sok jut belőle mindenkinek!)

Van olyan csók is, amely őszinte, és mégis, érzelmi emlékeink viszolyogva fogadják: kiráz bennünket a hideg, elindul felfelé a gyomrunk… mert például betegesnek tartjuk. Vajon hazug vagy beteges (vagy betegesen hazug) az a csók, amelyben egy anya és lánya forrt egybe nyilvánosan(!), botrányra kiéhezett paparazzók vakuinak kereszttűzében? A botrányairól híres/hírhedt, börtönviselt világsztár és anyja (aki – megfordítva a mondást – „A lánya anyja!”, vagy éppen így is igazolva, hogy a „díva” valóban „Az anyja lánya!”). Szóval: hazugság vagy beteges hajlam? Vagy szimplán a bármi áron-marketing, hogy ismét írjanak róla, hogy újra a címoldalakra és a celeb-híradókba kerüljön? 

„…esetleg undorodva fordulunk el…” – írtam az imént, miközben tudom, hogy van, amikor lehetetlen elfordulni. Például egzisztenciális okok miatt – hiszen nagyon sok ember szinte a végletekig kiszolgáltatott. Vagy hiába fordulunk el, mert pontosan tudjuk, hogy mi történik a „hátunk mögött”. Annak pedig, amiben benne vagyunk – mert belekényszerít(ett) bennünket az élet –, nem is tudunk hátat fordítani. (Vajon miért is van egyre több stressztől és testi-lelki szövődményeitől szenvedő ember? Nem, nem a felgyorsult élettempó az elsődleges oka… ahogy a különféle kábítószerekbe és devianciákba menekülésnek sem! Azt is tudjuk, hogy miért hazudják ezt az álmagyarázatot nekünk.)

Szóval akaratunk ellenére kényszerítenek bele bennünket olyan helyzetekbe, amelyektől undorodunk – aztán persze majd magunktól is, hogy mindez megtörténhetett velünk, nem tudtunk ellenállni. És nem tudunk, csak az életünk árán tudnánk… persze így is rámehet az életünk.

Mindez a bármi áron-emberek miatt!

A bármi áron-kor miatt!

Korunk jelszava: Bármi áron!

Igen, ilyen nyíltan!

Persze mindig is voltak bármi áron-emberek, de sosem jelenhetett meg nyíltan, követendő példaként, mint ahogy manapság harsogja a média. (Na igen, a média sem harsogott még ilyen erővel soha, amióta ember az ember!) Korábban a bármi áron attitűd ellen szólt minden, a vallási parancsolat (miközben akadt azért pápa, aki maga volt az élő cáfolata a prédikációjának), a hétköznapi morál (miközben voltak, akik csodálattal vegyes irigységgel nézték azokat, akik áthágták a közösségi szabályokat)…

Korunkban a mindenható média még fel is erősíti, hogy siker és gazdagság bármi áron. (Hogy azután a bármi áron „vadhajtásairól” is cikkezhessenek!) Meg persze médiafigyelem bármi áron, ahogy a bevezetőben említett botrány-díva példája is igazolja. (Példája, mert sokak számára valóban példa – követendő példa! Sajnos.) Már gyermekkorban elkezdődik ez az indoktrináció/előprogramozás, hiszen a gyerekek hatalmas és tudatlan (ezért könnyen befolyásolható!) médiafogyasztók, és nincs az a tizennyolcas karika, amely megvédhetné őket, hiszen az iskolában is körülveszik őket azok (gyerekek, tanárok), akikben már ott van a bármi áron-vírus. Igen, a tanerők (sic!) is!

Tehát: Bármi áron!

De mi is az a bármi áron? 

Gátlástalanság, erkölcstelenség, érzéketlenség mások iránt… végső soron az empátia – mint az egyik legfontosabb érzelmi intelligencia tényező – hiánya. Annak hiánya, ami emberi mivoltunk alapja, aminek gátat kellene szabnia állati-ösztönkésztetéseinknek, az észnélküli – bármi áron – ösztön-, vágy-, szükséglet-kielégítésnek. Sőt: a túlkielégítésnek, mert a bármi áron-embereknek sosem elég annyi, amennyit a természetes szükségletük diktálna. A soknál is több kell: hatalomból, pénzből, szexből… „boldogságból”. (Erről az idézőjelről majd a végén.) Érzéketlenség mások iránt – írtam pár sorral feljebb –: mások fájdalma, szenvedése iránt. (Ez a pszicho- és/vagy szociopaták, machiavellisták legfőbb személyiségjegye.)

Ezek a bármi áron-emberek akkor is a versenytársaink, ha nem akarunk velük versenyezni – sem a munkahelyen, sem a magánéletünkben (az intimszféránkat is ideértve). Ők, akik bármi áron törnek előre a legmagasabb beosztásokig. És igen, a párkapcsolatok, a szex területén is. Hiteles beszámolók: Az első egy fiatal főnöktől, akit az új munkahelyén, már első nap, a bemutatkozás után az egyik nőnemű beosztottja (szándékosan nem írom azt, hogy hölgy) követett a férfi mosdóba, és azonnal orálisan kívánta tanújelét adni… a „proaktivitásának” és „lojalitásának”. A második egy politikusnak készülő fiatal férfitől, aki nyíltan hangoztatja, hogy majd abban a pártban… amelyikben többet fizetnek, ahol nagyobb az előrejutás esélye, mert könnyebben győzheti le az ellenfeleket. A harmadik pedig lehetne egy már sikeres politikus bármi áron-beismerése… De ez már nyílt politizálás lenne, ezért inkább hagyjuk! 

Vagyis lehet, hogy Te lennél a jobb főnök (szakmailag, emberileg…), vagy jobb partner és/vagy élettárs-házastárs (emberileg, szexuálisan…), a bármi áron-világban azonban hátrányban vagy a bármi áron-emberekkel szemben, mert nagyon sokan őket választják… Csak mert nem látják, hogy maguk ellen döntenek. Majd utólag, amikor rádöbbennek, hogy rászedték, kihasználták, rabigába hajtották, tönkretették őket. Meg az ő hibás döntésükkel Téged is, és azokat is, akik átláttak a manipulációkon… csak kevesen vagy éppen egyedül voltak. (Alulmaradtak a kollektív „bölcsességgel” szemben – amiről utólag mindig kiderül, hogy sokkal inkább kollektív butaság.)

De miért is ez a bármi áron?

Természetesen a BOLDOGSÁGért, helyesebben a „BOLDOGSÁG”-ért, azért, amit annak hisznek, amiről azt gondolják, hogy majd BOLDOGgá teszi őket. A pénz, a hatalom… és minden, amit azokon keresztül megkaphatnak. De nézd csak meg – és egyáltalán nem akarok prédikálni –, hányan vannak, akiknek „meg van mindenük”, és még sincs semmijük, mert boldogtalanok! Akár klinikai szinten. Nevezik kiégésnek, spirituális válságnak – de nem a címke a lényeg. Sokan közülük bármi áron-emberek, akik bármi áron vásárolták, orozták el, lopták össze a boldogtalanságukat, amit persze BOLDOGSÁGnak hittek, reméltek. Csakhogy – talán(!) – még a leghitványabbikban is szunnyad mélyen valami abból, amit embernek hívunk, és az nem engedi, hogy élvezze a bármi áron szerzett javakat. Persze ideig-óráig… de nézd csak meg utána!

Mi is sodorta egymás karjaiba-szájába a bevezetőben említett celeb-dívát és anyját? És mitől menekült sikerei teljében alkoholba, drogba? És nem csak ő, hosszan lehetne sorolni azokat, akik bármi áron jutottak elvonóra, börtönbe…

Bármi áron! – harsogja a média, és bármi áron győznek le a bármi áron-emberek. Sokaknak nagy a csábítás… és talán úgy is látják, hogy nincs más út, csak a bármi áron. És akkor is megpróbálják, amikor tudják, hogy ők képtelenek rá… mert egyszerűen nem arra vannak programozva, agyilag „huzalozva” (talán már genetikusan). Persze hogy veszítenek… de talán éppen így nyernek. Sőt: biztos, hogy így nyernek!

Ui.: Ne feledd, a bármi áronban benne van a BOLDOGSÁG is! De mit nyersz, ha mindent elveszítesz? Na, ugye?!