Hány olyan szívet-lelket melengető sikertörténetet lehet olvasni, amely a „Légy önmagad!” jegyében született! Most felejtsük el az „akkor is önmaga valaki, ha »nem önmaga« paradoxont, fókuszáljunk az üzenetre, hogy hozzuk ki magunkból a legtöbbet! És nyilvánvaló, hogy csupa-csupa nagyszerű dolog jut eszünkbe, az emberi szellem megvalósult csodái anyagi formát öltve, nemesebbnél nemesebb cselekedetekben megjelenve… Mert hiszen sok van mi csodálatos, de ugyebár az embernél nincs csodálatosabb! Tanultuk az iskolában…

Hogy kiismerhetetlen és beláthatatlan labirintus az élet? De biztos, hogy csak egy? Nem lehet, hogy kettő… esetleg három…? Valójában megszámlálhatatlan, mert labirintusok születnek és „halnak meg”, miközben labirintusok labirintusában élünk. Minden labirintus mögött jellemzően ugyanaz áll: a hibás gondolkodás önmagunkról és a világról. Van olyan, amit nem értünk – és van olyan, amiről hazudunk magunknak. Az első labirintust mi magunk jelentjük saját magunk számára. Sőt: nemcsak jelentjük, hanem teremtjük is, természetesen gondolkodásunk által. Hibás – alapvetően nem önazonosan tudatos – gondolkodásunk által, mert nem ismerjük önmagunkat.

Van-e nagyobb ellentmondás, mint a XXI. században totemoszlop körül táncolni? Nem, nem azoknak a törzseknek a tagjaira gondolok, akik napjainkban is az „őskorban” élnek, hanem az eddigi legmagasabb technikai civilizáció bálványfaragóira és -imádóira. Igen: bálványfaragóira! Merthogy bálványok pedig nincsenek… addig, amíg nem teremtünk magunknak. Hogy miért teremtenénk?

„Csalódást okoztál nekem!” – mondják gyakran… és talán meg is vannak sértődve: „Hogy jössz te ahhoz, hogy csalódást okozz nekem?!” Aztán az is lehet, hogy legyintenek, lemondanak rólad, leírnak: „Nulla vagy!” Vagy „csak”, hogy: „Nem is szeretsz!” Persze az is előfordulhat, hogy „csak” a szokásos érzelmi zsarolás… talán az utolsó, és ultimátum is egyben.