„Vajon hány álarcom van az álarcom alatt… és vajon melyik az igazi… álarcom?” ‒ kérdezte magától, miközben a velencei karnevál álarcos maskaráit nézte a YouTube-videón. Elbűvölte a színpompás látványorgia, a tömény giccsbe forduló művészet (és a művészetbe forduló tömény giccs), a parttalan kreativitás… Nézte… de egyre kevésbé látta.

Kedves Olvasó, mottónak írhatnám, hogy: sokszor talán észre sem veszed, hogy nem is te „kormányozod a hajódat”, csak akkor, amikor már „zátonyra futottál”. Bizonyára Te is tapasztaltad, amit sokan mások is, hogy agyunk gyakran robotpilótaként vezet bennünket. Mondjuk, robotpilótaként helyettünk vezeti az autónkat, miközben mi az útitársainkkal társalgunk. Vagy (és sőt!) robotpilótaként helyettünk éli az érzelmi életünket(!), akár ölel is helyettünk (vagy éppen megtagadja, esetleg rosszul ölel, vagy nem azt, akit kellene, és azzal okoz galibát). Előfordulhat, hogy robotpilótánk csak vészhelyzetben kapcsol vissza ránk, kapcsol be minket. (Vagy még akkor sem, és csak életünk fekete-dobozából derül majd ki, hogy – mikor – kellett volna.)

Oly sok minden értékét – sőt akár lényegét – veszítette és veszíti, hogy közhely: az általános devalválódás korát éljük. Persze nem pontos a megfogalmazás, mert nem veszítette és veszíti, hiszen nem természeti törvény vagy elemi csapások sorozata a jelenség oka, hanem az emberi visszaélés – általános értelemben véve – az értékekkel. Mert a tisztesség, a tudás, az emberség… érték. Az élet is, az áldozat is… különösen, ha valaki az életét áldozza, vállalja a mártíromságot az elveiért, másokért… De az emberi visszaélés a vértanúságot sem kíméli… az új mártírok – persze hogy álmártírok! – még ezt a szent emberi minőséget is bemocskolják.

Ki vagy te? … Szüleid gyermeke? Gyermekeid anyukája/apukája? A párod párja… házastársad házastársa? … Szeretőd szeretője? (Oké, ez köztünk marad!) … Kedves szülő az iskolában? … Barátaid barátja? Ellenségeid ellensége? … A főnököd beosztottja? Beosztottaid főnöke? … Ügyfél a hivatalban? Vásárló a boltban? … Orvosod páciense? Meg a pszichológusodé is? (Persze hogy ez is köztünk marad!)

1., Minden hitnek megvannak a vámszedői.

2., Hited valósággá válik… akkor is, ha nincs.

3., Isteni arcát keresve veszítette el az emberit.

Míg az egyik tudós „csupán” arra hivatkozott, hogy sehol nincs az előírva, hogy boldognak kell lennünk, addig egy másik egyenesen az ellenpontot, a szenvedést magasztalja mint Isten egyik legcsodálatosabb ajándékát! Sokak szerint Isten manapság is túl bőkezűen méri ezt a „csodálatos ajándékát”! Ők a maguk részéről nem is ajándéknak tekintik – sőt! –, ezért aztán a magukét szívesen átengednék azoknak, akiknek örömet okoz. Akár az említett tudósnak is!