Időről időre – „ezredszer” is – újra megnézem Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjét, amit cirka fél évszázada láttam először egy belvárosi moziban. Tizenhét éves voltam – iskolázatlan, külvárosi melós családban nevelkedett középiskolás kamasz, aki akkor éppen villamosmérnöknek készült megszállottan (öt-hat évvel korábban még papnak!). A Nagyítás alapfilmemmé vált – azonnal beszippantott, és örökre megváltoztatta a világlátásomat, a felfogásomat… rabul ejtett mindörökre.

Nem tudhatom, mit éreztél a fenti trailert látva. Én a filmet nézve már első alkalommal is úgy éreztem, magam is „fényképezőgéppel” élek a világban, én is titkok „akaratlan fotósa” vagyok, aki önkéntelenül is a „bokrok” mögé lát. És megértettem, hogy tudatosan is lehet „fényképezőgépet” ragadni, és kinagyítani a láthatatlant(!), ami pedig ott van a „fotón”.

És „több síkon” is értettem – ahogy „kell” – a „teniszt” a láthatatlan labdával... 

A Nagyítás számtalan egyéb titokra is felnyitotta a szemem, például az érték és értéktelenség titkára, a tömeghisztériáéra…

Az emberidegen alkotásra… a kiüresedésre…

Az érzelmi fagyból való pillanatnyi felengedésekre.

És még mennyi-mennyi mindenre! És mintha újra meg újra megtörténnének, amiket Michelangelo Antonioni – több mint fél évszázada! – kinagyított számunkra, amiket csak utána, miatta vettünk (és veszünk) észre (még magunkban is!). Már akik észrevettük/észrevesszük, mert vannak (még ma is), akik minden nagyítás ellenére értetlenül nézik a világot (benne önmagukat is!), ahogy a teniszpartit a film végén.