Olvasom a népszerű szerző idézett bölcsességét: „…még a legideálisabb párkapcsolatot is csak a nők sokféle szerepet játszani tudó, »színészi« tehetsége képes összetartani.” Aztán – szintén ő – azonnal megmagyarázza, hogy a „színészet” nem színészet… merthogy éppen arról van szó, hogy a nő önmagát adja, a maga teljes spektrumában: szerető, örömlány, szexológus, pszichológus… szakács és takarítónő… Mindezt azért – ne szépítsük, legalább mi mondjuk ki nyíltan! –, hogy teljesen kiszolgálva vezesse, irányítsa(!) azt a félkegyelmű kényurat – „amúgy” persze „csodálatos férfit” –, aki a férje vagy élettársa. Szóval a nő ilyen csodálatos… aki – tehát – nem színészkedik a fantasztikus színészi tehetségével…

Ó, hányan voltak és vannak, akik elhiszik, hogy ők is ilyen csodálatos… sőt egyenesen csodanők! Aztán egyszer csak derült égből a villámcsapás, hogy félkegyelmű kényuruk vélhetően mégsem elégedett a „kiszolgálással”… máshol – egy másik csodálatos… sőt egyenesen csodanőnél – keresi… Vagy csak egyszerűen szabadulni akar a kéretlen és elviselhetetlen gyámság rabságából… elege lesz abból, hogy félkegyelműként kezelik… „még a legideálisabb párkapcsolatban” is!

És ekkor a csodálatos… sőt egyenesen csodanő összeomlik… a maga teljes spektrumában, és önmagát kezdi vádolni, hogy nem volt elég jó szerető, örömlány, szexológus, pszichológus… szakács és takarítónő… Talán csak az egyik vagy a másik „szerepében” bukott meg… de akkor is! „Az én hibám…!” – mondja bőgve az idézett bölcsesség szellemében. „Hiszen csak rajtam múlt…!”

Hazugság! Hazugság, mert nem csak rajta múlt! Még akkor sem, ha megfogadta az idézett szerző bölcsességeit, és megpróbálta félkegyelműként kezelni azt, aki nem biztos, hogy félkegyelmű. De ha még az is, akkor sem biztos, hogy annyira, hogy ne lássa és/vagy el is tűrje!

Olyan egyszerű a megfelelő – sikerrel kecsegtető – hozzáállás, hogy mindenféle értelemben egyenrangú partneremnek tekintem a társam… Mert hiszem, hogy ez is lehet összetartó erő… és hogy így, vele együtt építjük és óvjuk a kapcsolatunkat, ami persze a felmagasztalt bölcsesség nélkül sosem lehet „ideális”…

Már ha magunk is félkegyelműek vagyunk, és elhisszük, hogy…

De nem!