„Örülök… persze hogy… illetve nem, mert így végül is…” – zavarodott bele az anyja, amin igazából nem csodálkozott, sőt azon csodálkozott volna, ha nem így reagált volna. Ezért aztán automatikusan válaszolt: „Anyucikám, én viszont örülnék, ha nem kezdenél itt nekem megint… evangelizálni!” „Te pedig ezzel ne gyere! Ez az »evangelizálás«… szándékosan csinálod…” „Te pedig az evangelizálást csinálod szándékosan, és akár megsértődsz, akár nem, falra mászok már tőle!” – válaszolta, és azonnal meg is bánta… nem is annyira azt, amit mondott, hanem azt, hogy hogyan. Mert kétségtelenül bántó volt.

1., A kirúgásától számítja karrierjét.

2., Karrierjének titka, hogy félreismerték.

3., Igyekezett jó példát mutatni… csak nem tudott.

1., Pontosan ismerte a siker árát – de azon az áron nem kérte.

2., Gyorsan haladt előre – kisebb főnöke ágyából a nagyobbéba.

3., Mire rájött, hogy több lábon kell állni, már mindkét lábán álltak.

„Értelmiségiek árulása” – ezt akartam címnek azután, hogy az „Értelmiség árulása” nem tetszett. De aztán az „Értelmiségiek árulása” sem tetszett igazán – persze az árulásuk sem(!), de most a címre gondolok. Közben beugrott, hogy „A tudás árulása” – mert pont az nem védte meg őket, az értelmiség árulóit, aminek kellett volna: a tudásuk. Persze az értelmiségi is ember, mi több, gyarló ember. Érzelemvezérelt… ami rendben is van addig, ameddig nem gondolkodás nélkül – elveszítve az önkontrollt – „szeret” vagy „gyűlöl”, dörgölőzik vagy harcol (valamiért és valami ellen). Korábbi – igazi – önmagát is elárulva.

Vannak arcok, nevek, amelyeket elég csak meglátni, és sokaknak azonnal görcsbe rándul a gyomra… meg hányinger… esetleg ökölbe szorított, tehetetlen düh… Vannak arcok, nevek… másoknak – szintén sokaknak – más arcok, nevek… de a hatás ugyanaz. Ki ezek elől menekülne, ki azok elől, mert érzi, hogy mérgezik a lelkét… a lelkén keresztül a testét is megbetegítik… az életére törnek!