„Neeem? – kérdezte a lány csalódottan. – De hát hogyhogy…? Nem értem, tényleg…!” „Sajnálom… nem kertelek: alkalmatlan vagy! Alkalmatlan, biztosan!” „Ho… honnan a pokolból tudod, hogy alkalmatlan vagyok? – méltatlankodott a lány, közben a sírás környékezte. – Nem is tudsz rólam semmit… mégis, mi alapján? Semmi alapján!!! … Nem ismered a mondást: Ne ítélj első látásra!”

„Hidd el, első látásra is tudtam, de már percek óta…” „Percek óta! Ez most komoly? Akkor is első látás! … És ez alapján?” – próbálkozott a lány, bár érezte, nem sok esélye van. „Igen, ez alapján!” – hangzott a rideg válasz.

Most már úgyis minden mindegy! – gondolta magában a lány, és támadásba lendült: „Mélységesen csalódtam benned! Csak rám nézel… és megfellebbezhetetlen ítéletet… Meg se próbálsz megismerni!”

„Hidd el, hogy ismerlek! Ne haragudj, de ezer… nem is, millió hozzád hasonlóval találkoztam már! Ezért elég volt rád néznem… ott van az arcodon, a gesztusaidban… és a hangodban is…”

„Mi? … Mi? … A beleérzéseid! Mi közöm nekem azokhoz?! – tiltakozott a lány. – Még hogy ezer meg millió…!”

„Hidd el, hogy ismerlek! – mondta a Sátán csendesen. Aztán lemondóan legyintett. – Most ugyan fellobbant benned a pokol tüze… a gyűlölet lángja egy pillanatra, de hamar kialszik! Te alapvetően jó ember vagy! Vagyis alkalmatlan!”