Automatikusan a címben olvasható kérdéssel reagál az ember, amikor enyhe (vagy kevésbé enyhe) lesajnálással közlik vele, hogy: „Még nem vagy azon a szinten, hogy…” Mindezt észérvek helyett, de annál nagyobb fensőbbségtudattal. Ahogy fanatikus hívőkhöz illik, akik méltóságon alulinak tartják, hogy észérvekkel válaszoljanak a „szentjükre” és tanaira, vagy az éppen őrájuk vonatkozó kritikus észrevételeidre (egyáltalán, ha nem a kötelező elragadtatás[!] hangján szólalsz meg velük kapcsolatban).
Jellemzően nem egzakt dolgokról van szó, például nem matematikáról, hogy én még csak a szorzótábla elejével birkózom, míg ők – a rólam lesújtó véleményt megfogalmazók – már differenciálegyenletekkel bíbelődnek, és ezért én még nem vagyok azon a szinten, az ő szintjükön. Tehát általában nem matematikai egyértelműséggel bíró kérdésekről van szó, sokkal inkább ilyen-olyan ezo-izé „tudományokról” és azok „önfelszentelt papjairól”, fanatikus híveik által körülrajongott orákulumokról, gurukról. A spiritualitás sarlatánjairól, a boldogság alkimistáiról… Egyébként már az idézőjel-használat is (ahogy a „tudományukra” utaltam) főbenjáró bűn; hát még a kérdőjel, ha rákérdezel valamire, pláne ha kétségednek adsz hangot. Na, szóval ilyenkor jön a lesajnálás (érvelés helyett!), hogy: „Még nem vagy azon a szinten, hogy megértsd, hogy felfogd…” Ez egyébként mókás is lehet – például akkor, amikor kétszer kettő egyszerűségű kérdésekről van szó.
Tehát az ember visszakérdez, hogy: „Még nem vagyok azon a szinten?” Írhattam volna három kérdőjellel is, hogy vizuálisan illusztráljam a hangsúlyt, ami egyszerre jelzi a bennem megjelenő értetlenséget, megdöbbenést és a megbántottságot, sértődöttséget. Ha azonban jobban belegondolunk (és miért ne tennénk?!), akkor nincs miért megbántódni, megsértődni, sőt: igazán örömmel tölthet el bennünket, hogy még nem vagyunk azon a szinten, az ő szintjükön… hogy még nem süllyedtünk le az ő szintjükre.
