Vannak, akik szinte egész életükben menekülnek önmaguk elől. Sokan ebbe a menekülésbe betegszenek bele. Mások pedig abba, hogy úgy érzik, hiába menekülnek, nem szabadulhatnak a vélt önmaguk jelentette lidércnyomástól. Ezeknek az embereknek vajon átok vagy áldás az önismeret? Mert úgy van, ahogy a címben írtam, az önismeret átok vagy áldás.
„Ismerd meg önmagad!" Ettől hangos ma is világ. Azért is, mert már a delphoi Apollón-szentély bejárata fölött is ott díszelgett a felirat: „Gnoti seauton!" („Ismerd meg önmagad!") Maga a nagy Szókratész is hirdette. Márpedig ha egy olyan kiválóság, mint ő…
Tehát ma is sokan lelkesen ajánlják, vannak, akik egyenesen ÉN-építő és -boldogító csodaszerként javasolják-kínálják. Érthető is, logikus is. Hiszen – teljesen triviális hasonlattal élve –: amit nem ismerünk (legyen az akár a legegyszerűbb „kütyü”), azt nem tudjuk megfelelően, jól, kellő hatékonysággal használni. Természetesen a fordítottja is igaz: minél inkább ismerünk valamit, annál jobban és hatékonyabban tudjuk alkalmazni. Ha igaz ez a legegyszerűbb „kütyüre” – márpedig igaz –, akkor hogyne lenne igaz az eddig ismert, vélhetően legbonyolultabb „gépezetre”, az emberre.
Kiszélesítve az iménti „mechanikus” megközelítést: az önismeret is (csupán) egy eszköz. Amit jól vagy rosszul „használunk”. Már ha egyáltalán rendelkezünk vele, nem csak hisszük, hogy bírunk vele, és nem csak az önmagunkkal kapcsolatos ilyen-olyan – hogy azt ne írjam, szedett-vedett – jóakaratú vélekedést, rosszabb eset(ek)ben félreismeréseket, félreértéseket, vágyott ÉN-ideálunk „délibábját” hisszük annak. És akkor még nem beszéltünk a tudatalattink akaratunktól független önvédelméről. Mert hát ki szeretne azzal szembesülni, hogy milyen buta, hitvány, csúnya, erkölcstelen, lusta, gyáva, hogy milyen bűnöket követett el…? (A három pont a szinte végtelen „hibajegyzéket” helyettesíti.) Egyáltalán: ki tudná, ki lenne képes elviselni, hogy milyen buta, hitvány, csúnya, erkölcstelen, lusta, gyáva, hogy milyen bűnöket követett el…?
Vannak szerencsések, akik nem ismerik önmagukat, pontosabban azt, hogy milyen buták, hitványok, csúnyák, erkölcstelenek, lusták, gyávák… Egyesek közülük úgy járnak-kelnek a világban, mintha a legokosabbak, legértékesebbek, legszebbek… lennének. Na, nekik kínálj önismereti „tükröt”! Néhányan – már bocsánat a kifejezésért! – simán kiröhögnének, hogy nekik, a tökéleteseknek, minek? (Érthető ez az attitűd, hiszen – közhely[!] – sokat kell tanulni ahhoz, hogy tisztába legyünk azzal, milyen keveset tudunk.) Mások, akik könnyelműen vagy elbizakodva vállalnák, hogy belepillantanak az „önismeret-tükrükbe”, megmagyaráznák, hogy nyilván „görbetükör”, vagy egyszerűen a földhöz vágnák káromkodva. De bizony lehet(né)nek, akik belerokkann(án)ak az igazi „képükkel”/énükkel valószembesülésbe.
Az önismeret – megismétlem – megkérdőjelezhetetlenül kiváló eszköz… lehet(!) avatott „kézben”. Ismét hadd jöjjön egy triviális hasonlat: Avatott kézben a kés is nagyszerű eszköz, miközben veszélyes is, könnyen sérülést is okozhat, ha nem kellő óvatossággal és figyelemmel használjuk – arról már nem is beszélve, hogy hányan választják például az öngyilkosságukhoz.
Az önismereti munkához, önmagunk lényegi „átvilágításához” bátorság kell és alapos felkészültség. Utóbbira azért van szükség, hogy ne nagyítsunk, de ne is kicsinyítsünk – se a hibáinkat, hiányosságainkat, bűneinket, se az érdemeinket, értékeinket…!
Az önismeret viszont igazi gyógyszer lehet azok esetében, akik alábecsülik magukat: butábbnak, csúnyábbnak, értéktelenebbnek… tartják önmagukat, mint amilyenek valójában. (Ők sincsenek kevesen.)
Önismeret – átok vagy áldás.
Átok vagy áldás?
Tőlünk függ.
