Már órák óta a fekete pillangó láthatatlan szárnyaival bíbelődött – mindig ezzel ment el a legtöbb idő. Igazából meg sem lepődött már, különben is, csak az órára pillantva érzékelte az idő múlását, annyira belefeledkezett a festésbe. Nem csak a kihívás miatt, hiszen a láthatatlan láthatóvá tétele… még akkor is, ha az ő szintjén igazából nem is volt kihívás… csupán munkaigényes. És egy pillangó mégiscsak egy pillangó, amelynek érzékeltetnie kell, hogy bármikor szabadon elrepülhet!
Belefeledkezett a boldogságba… a teremtés boldogságába… a szépség-teremtés boldogságába… az isteni teremtés boldogságába. Mert így érezte, noha… De most nem voltak gondolatok... Hátrébb lépett az állványtól… szeme élvezettel szívta magába a látványt. Lényegében kész volt – már amennyire egy kép valaha is kész lehet –: szinte megszólalt. Innen már csak túlfesteni lehetett volna, azaz elrontani.
Azért csak nem bírta megállni… Tűhegyes ecsetet választott, hogy még egy kis fényt a szemekre… hogy még áthatóbb legyen fekete ragyogásuk. Ismét hátrébb lépett… aztán megint vissza, most a gazdagon hullámzó hajzuhatagot simogatta végig. Szinte érezte drótos selymét… mint egykor az ujjai, ahogy beletúrt… Persze a száját sem hagyta volna ki, amely most is oly hívogató volt, mint amikor először csókolta… és amelynek ízét évek múltán sem felejti…
Csak a harmadik csengetésre mozdult, az első kettő még nem tudta kiszakítani a festmény öleléséből. Még az ajtóból is visszanézett, mielőtt kedvetlenül kinyitotta, hogy azután szinte letaglózza a boldogság: a „festménye” állt az ajtóban, annyi különbséggel, hogy nem szinte, hanem valóban megszólalt.
– Hát itt vagyok – mondta bársonyos hangján a fekete pillangó, és láthatatlan szárnyai a festő karjaiba repítették.
Aztán megállt a legújabb fekete pillangó festmény előtt – merthogy csak fekete pillangók repdestek a műteremben –, és hosszasan nézte. A festő nem láthatta a szeme sarkából előbuggyanó könnycseppet… csak, amikor megfordult.
– Tudtam, hogy most is velem szerelmeskedsz – suttogta fülébe a fekete pillangó… megfesthetetlen boldogsággal, ahogy átölelte. – Sarah… még mindig… ugye? – kérdezte mosolyogva Alexa, azaz a fekete pillangó, ahogy meglátta a bekapcsolt CD-lejátszót, és választ se várva, megnyomta a Playt. A műtermet betöltötte az énekesnő hangja. – Mindörökké, ugye? – kérdezte, noha maga is tudta, hogy igen. Leült a bőrkanapéra, behunyta a szemét, és átadta magát a gyönyörűségnek, csupán a kezével mutatta a helyet maga mellett a festőnek. Aki persze tudta magától is… hiszen mindig így hallgatták…
Akkor is, amikor évekig egyedül ült a kanapén… Nélküle, de vele… őt ölelve!
Baljával átkarolta a lány vállát… eggyé válva hagyták, hogy átjárja testüket-lelküket a zene hullámzása… hogy a zenével is eggyé váljanak… hogy feloldódjanak egymásban és a muzsika végtelen áradásában. … Na jó, ez persze szirupos…! De hát valahogy érzékeltetni kellett, hogy… amit ők sosem fogalmaztak meg, csak átéltek… Talán ők is csak ilyen sziruposan tudnák leírni a leírhatatlant, amit végre ismét átéltek.
A festő egyáltalán nem lepődött meg, hogy amint a zene hullámai lassan elsimultak… sőt várta, hogy ismét Alexa jelenjen meg… a fekete pillangó, ahogy állt az ajtóban… mosolyogva: „Hát itt vagyok!” És már nem hallotta a zenét, miközben benne hullámzott… és nem volt már semmi, csak Alexa, a fekete pillangó…
Hát megcsinálta, hát kibújt a bábból! – áradt szét a festőben a boldogság, hogy megszületett a fekete pillangó… valósággá vált az álom… Nem is álom, látomás… nem… valami láthatatlan, ami mégis áttündökölt a lárva-léten, azon az Alexán, akit megismert… idestova három éve. … Olyan jó volt újraélni, visszanézni…
Egy szupermarketben látta meg a lárva-arcot – azonnal ez ugrott be neki, amit másodpercek alatt lárva-álarcra módosított az agya. Igen, nem ő, csak az agya… az ő megkérdezése nélkül címkézte a lányt, akiről nem tudta levenni a szemét. Igen, arról a lárva-arcról – helyesebben lárva-álarcról, mert érezte, ideiglenes álarc csupán, hiszen átragyog rajta egy pillangó… egy fekete pillangó! Egyszerűen megigézte!
Persze az a lárvaálarc-érzés sem volt véletlen, hiszen Alexa a tépett-szaggatott hajával (hol volt akkor a hullámos hajzuhatag?), piercingjeivel (orrában, fülében…), az arcát uraló kiábrándultsággal, és a mindent megvetéssel a szája szegletében, a maszatos szemekkel, azzal a borzasztó kérődző-rágózással… ahogy fekete szája, mint egy őrlőmű… És hát a többi: a Martens-bakancs (Na jó, az nekem is van – ismerte be. – De hogy egy lányon… egy pillangón?!), a fekete bőrdzseki és -nadrág… a szegecselt öv a lánccal… és láncok a csuklóin, a nyakában… Borzasztó volt… noha megvolt a maga esztétikuma(!) – amit döbbenten ismert el. Ahogy a fekete titokzatos ragyogása is újdonság volt számára, hogy a fekete igenis ragyoghat… vakítóan. (Persze lehet, hogy mégis festőnek kell lenni ahhoz, hogy meglássuk a fekete ragyogását?!) És hát igen, a lárvaarc… lárva-álarc!... amin egyre jobban átsejlett egy madonna.
Barbár madonna! – dobta ki agya a megfejtést (ismét csak az ő megkérdezése nélkül). Aztán a madonna előbb angyallá alakult… olyanná, amilyet még senki sem festett! Utána pedig pillangóvá… fekete pillangóvá! Holott nem volt benne semmi lepke… még boszorkánylepke sem, a feketesége ellenére sem. Talán a „lárva”-érzés szülte a pillangó-érzést, ami valóban csak egy érzés… fekete káprázat…
Ami azonnal tovatűnt, ahogy ránézett, amikor észrevette, hogy bámulja… Mert biztos, hogy bámulta, ráadásul a fene tudja, mióta… hiszen megszűnt az időérzete. Szóval abszolút megértette azt a pillantást… de akkor is meg kellett szólítani, mert: „Ezt a pillangót meg kell festeni!” Talán sosem érzett még ilyen elementáris késztetést…
– Szia, nem kell… ismerlek… helyesebben nem, de tudom, ki vagy – előzte meg a lány a bemutatkozását, miközben úgy mérte végig, hogy teljesen zavarba jött. Pedig első ránézésre is volt közöttük vagy harminc év. (Tizenhatnak saccolta a lányt.)
A lány nem értette a zavarát, de most sem várt rá: – Alexa… Alexa vagyok. Ha nem tudnám ki vagy, azt hinném, hogy… Szóval… mondasz is valamit… vagy csak bámulsz? Csak azt ne mondd, hogy éppen vázlatokat készítesz rólam!
Aztán meg a lány bámult, amikor kinyögte, hogy le akarja festeni… „Persze tudja, hogy ez lehetetlen… De akkor is!”
– Hogy mi… le akarsz festeni? – hüledezett. – Na neee! El is higgyem? … Mondom, tudom ki vagy… azt is, hogy évek óta nem festesz! Upszi, igaz?! … Láttalak a tévében anno… meg mindenhol… tele voltak veled… a performanszoddal, amikor máglyára vetetted a festményeidet… meg a manifesztum, hogy kész, vége… mert Isten után a művészet is halott… Nietzsche után szabadon…?! … Hogy nem festesz többet. Most meg jössz ezzel a szöveggel?! … Mint egy posztavantgárd cukros bácsi!
Aztán megint csak bámult, amikor Alexa végül rámosolygott: – Okszi!
Jézusom! – gondolta – Upszi meg a performansz… és az okszi… Nietzsche… posztavantgárd cukros bácsi! – Szóval tényleg összezavarta a lány, aki viszont nem érte be ennyivel:
– Szóval okszi, de egy feltétellel!
– Persze hogy nem akt! … Nem, nem… – mentegetőzött zavartan.
– Engem az se zavar…na! – nevetett a lány. – De… te engem… én téged! Okszi?
– Hogy mi… hogy te is engem? … Hogy le akarsz festeni?
– Szerintem elég világosan… Vagyis… akkor nem? … Persze nem akt, ne ijedj be! Mármint, hogy te nem… mert engem nem zavar…na… Persze az se, ha te is… mégis! – mondta a lány immár nevetve.
Ő pedig megijedt, még most is érzi, három év után is, a zene hullámain öntudatlanul lebegve is…
– Nos…? Beijedt a cukros bácsi? – gonoszkodott a lány.
Hát így kezdődött, aztán következett a műterem… El se hitte, hogy eljön… pedig biztos volt benne, hogy nem az a lány, aki ha megígéri… És tényleg nem az… mert pontosan érkezett. És egyedül, pedig mondta neki, hogy hozhat akárkit, barátnőt… mindegy. Zavarba is jött… magyarázni kezdte, hogy… mert meglátta benne a pillangót…
– Az éjszakait? Álmodik a nyomor? – kérdezte a lány kedves gonoszsággal a hangjában. Közben figyelt…
Látta, hogy figyeli minden szavát a lárváról mint látens pillangóról, annak ellenére, hogy közben alaposan szétnézett. Aztán megszólalt: – Hát te tényleg nem festesz! … Illetve… majd most… persze… „az elementáris késztetés”… szerény személyemben… A lárvám pillangója! Vagy a pillangóm lárvája! … Ó, én szegény lárvagyerek!
Lassan oldódó zavarában megkérdezte: honnan jött a lány ötlete, hogy ő meg őt…
– Miért, én nem rajzolhatok… festhetek? … Igen, érdekel… helyesebben érdekelt, mert mint tudjuk, Isten után Nietzsche is halott… de legfőképp a művészet. … Szerintem meg inkább a művészet iránti érdeklődés… Lám, már téged sem érdekel! Vagyis a művész is halott, de majd most… a lárvából a pillangó… jól lefestelek! Mit hallgattál? – váltott hirtelen, ahogy észrevette a bekapcsolt a CD-lejátszót, és már nyomta is a Playt… Sarah Brightman pedig körülölelte őket.
– Óóó, Sarah! Na persze, ki más… a szépség megszállottjának – mondta bársonyosan puha hangján, amibe ekkor borzongott bele először a festő. Alexa pedig folytatta: – Ez apunak is megvan… DVD-n… imádja! … Elsőre mondjuk nem az én világom… de kétségtelen, gyönyörű… a hang, a zene, a nő… Fekete pillangó? … Láttam, amikor még csak „lárva” volt… nem is akartam hinni a szememnek, hogy micsoda pillangó lett! – Aztán sorolta a kedvenc dalait tőle… majd bevallotta: – Nekem azért sokkal inkább… az Evanescence…
– Amy? … Bring Me To Life? Vagy…
– Nocsak… – csodálkozott Alexa. – Meg a keményebb is… például a SOAD…
– Na persze… Serj… Daron! A System!
– Nocsak-nocsak! – csodálkozott még jobban Alexa. – Mik derülnek még itt ki?!
És valóban sok minden kiderült – úgy elszaladt az idő, hogy nem volt sem rajz, sem festés… csak beszélgetés… órákon át. Ő pedig nem tudott betelni a csodálkozással, hogy milyen tájékozott és okos, meg persze a szépségével… No meg tizenhat évének minden – asszonyokat megszégyenítő – nőiességével. „Lolita!” – gondolta hirtelen, de azonnal el is szégyellte magát... aztán: „Az nem lehet, hogy… csak bemagyarázod…!” – kiáltott magára. De nem tudta meggyőzni magát.
Az után a két puszi után, amit búcsúzáskor kapott, nem is lehetett. „De akkor sem Lolita!” – zárta le a vitát önmagával.
…
– Ez nem is én vagyok! – szaladt ki Alexa száján, de aztán higgadtan is megerősítette: – Ez nem is én vagyok!
– De igen, ez vagy igazából! Egy fekete pillangó… aki görcsösen kapaszkodik vissza a lárva-létbe… Talán félti pillangó-önmagát a világtól… Vagy… igen… úgy érzi, hogy nem érdemli meg a világ… csak a megvetést, tagadást… És igen, ez leszel… a fekete pillangó, ha kiszabadítod lelked pillangó-szárnyait – magyarázta az első pasztellvázlat után.
– Honnan tudtad, hogy hullámos a hajam? – kérdezte Alexa.
– Beletúrtam… és éreztem…
– Ebből a kivasalt és tépett izéből? – tettette az értetlent a lány, pedig…
– Az nem számít… egyébként láttam is… látom is, és érzem… most is… az ujjaim őrzik az emlékét… úgy is bele tudok túrni, hogy hozzá sem érek!
…
– Ez nem is én vagyok! – szaladt ki a száján, amikor Alexa is megmutatta a pasztelljét, amit róla készített. Aztán higgadtan is megerősítette: – Ez nem is én vagyok!
– De igen, ez vagy igazából! … Mondjuk, pillangónak azért nem neveznélek! – nevetett a lány.
– Talán tizenöt éve… voltam…
– Nem… most is… csak bebábozódtál… visszalárvásodtál… Még jó, hogy te beszélsz nekem! – magyarázta Alexa. – Én is a belső szememmel nézek… nézlek… én is látom a láthatatlant…
– Amúgy elképesztő! Jobb vagy, mint én…! Neked… téged az Isten is…!
– Na persze, aki halott… mint tudjuk… Nem! … Azóta, hogy elvette tőlem anyámat! – és sírva zuhant a karjaiba.
…
Most is érzi, ahogy rázkódott… hogy azt hitte, sosem hagyja abba… Meg a saját tehetetlenségét…
…
– Persze hogy a belső szem… az intuíció… – próbálkozott, hogy elvonja a figyelmét. Nagy nehezen sikerrel járt. Aztán rendesen belemelegedtek…
– A kreativitás… a másképp látás… a láthatatlané… ahogy Magritte… a tojásban a galambot! – magyarázta a lány.
– Az is intuíció, hogy a kedvenc képemet… ami… persze csak a gondolatisága, mert a festőisége azért nekem…
– Na, igen… hát festőnek nem volt egy Sándorfi…! … Sándorfi! … Isten tényleg halott, amióta ő elment… mert ő az volt… elérhetetlen, megközelíthetetlen… azok a képek! – és csak mondta, csak mondta… mondta volna estig.
…
Ő pedig most is maga előtt látja Alexa átszellemült arcát, miközben szinte a saját érzéseit hallja vissza tőle… Igen, a Sándorfi!
…
„Hát itt vagyok!” – hallja a lányt ismét, és látja, ahogy mosolyog az ajtóban… miközben olyan békésen alszik mellette… boldog kimerültségben… Alabástrom bőrét narancsosra színezi a lebukó nap fénye, ahogy bekukucskál az ablakon… hogy megcsodálja a fekete pillangót. „Ausztráliáig, a nagynénémig futottam a fájdalmammal, hogy nem vállalsz… nem vállalod a szerelmünket, hogy a harminc év diff mögé bújsz gyáván…”
Mit tehettem volna? – próbálja mentegetni magát ismét, amikor az alvó Alexa nem vághat a szavába. – Tizenhat voltál, és már így is túl messzire mentünk! Féltem, hogy nem tudok uralkodni magamon, miközben nem is akartam, hiszen majd megőrültem a vágytól… ráadásul nem csak magam ellen, ellened is harcolnom kellett, éppen érted…
„Minél messzebb kerültem tőled, annál jobban vonzottál! Milyen mágnes vagy te?” – hallja ismét Alexát. „Aztán rájöttem, hogy csak úgy lehetek veled, ha kiszabadítom a fekete pillangót… úgy, ahogy akartad… ahogy mondtad…” Hallgatja, és közben nézi az édesen alvó Alexát. „Gyűlöltelek… miközben tudtam, hogy szeretsz… gyűlöltelek… miközben imádtalak!” Nézi a lány arcát… „Most, hogy Isadora is elment… igen, a nénikém… végképp nem volt maradásom… Nem kis része volt a pillangóvá válásomban! És a pillangónak szállnia kell… és tudtam, hogy csak hazafelé repülhetek! Hozzád, mert tudtam… igen, tudtam… És ahogy a fekete pillangók fogadtak!”
– Vigyázz, hallom ám, hogy mire gondolsz! – suttogja Alexa. – És látom…
– Remélem is!
Aztán csak nézték a boldogan repdeső fekete pillangókat… És amikor nekik is repülni volt kedvük…
Most, hogy már szabadon szárnyalhattak…
* * *
Ui.: Kedves Olvasó, és a Te pillangó(i)d? Szárnyalhat(nak)? Hát persze!
* * *
