„Halva született szavak!” – jutott eszébe a számítógép-monitort nézve. A sírás kerülgette… miközben az örömért írt, az írás eksztázisáért. Ami megint elmaradt… ahogy egy ideje mind gyakrabban. Helyette keserűség, üresség… kiégettség. Nézte a halott szavakat, amelyek négy, az egész képernyőt betöltő karakterré álltak össze, hogy egyre gyorsabban villogva követeljék: MÉG! MÉG! MÉG!  

Mintha megbolondult volna a komputer, holott őbenne tombolt a MÉG! MÉG! MÉG! Érezte, hogy még több kell – ha ismét életre akarja kelteni magában a szavakat, hogy ne halva szülessenek –: a szokásos dózis már nem elég, hogy az eksztázisig repítse az írás.

És hogy különlegessé tegye barátainak és blogjának sznob olvasói körében, hogy MŰVÉSSZÉ avassa őt a szemükben. Hirtelen felötlött benne a két évvel korábbi emlék: „Ezek halott szavak, nincs bennük semmi élet” – vágta oda neki akkori szerelme. „Ki kell törnöd a gátlásaid rabságából… ki kell szabadítanod a szavaidat, amelyeket beléd fojtottak!” – tette még hozzá a srác, aki már „felszabadult”, és kábszeres absztrakt vízióit mázolta farostra, vászonra. „Így kell neked is felszabadítanod magad… hogy meglásd a láthatatlant, leírd a leírhatatlant, kimond a kimondhatatlant!” – bíztatta, miközben az első csíkkal kínálta.

Ő pedig elcsábult: a fiúnak is, és a MŰVÉSZETnek is, mert többet akart az írással és az írásból… át akarta lépni a határait. És valóban meglátta a láthatatlant, és képes lett leírni a leírhatatlant… miközben sosem tapasztalt eksztázisban örvénylett a lelke. Ahogy a szavak is, amelyek megállíthatatlanul áradtak belőle, különleges szürreális asszociációk… Sosem érezte addig, hogy a leírt betűk, szavak ennyire belőle fakadnak, hogy a lelke ott van mindegyikben…

És most… már megint, a halott szavak a monitoron, mint lelke koporsói… 

De már ez is csak lidérces emlék… ami jó egy év távolából kísért. Persze hol másutt is kísérthetne, mint egy temetőben.

Olyan jólesett megfürdetni arcát az őszi napfényben, ami rozsdásan aranyló ragyogással vonta be a temetőt. Nem erre számított, igazából pont az ellenkezőjére, arra, hogy az egész mindenség a srácot – egykori „felszabadító” szerelmét – gyászolja majd fekete eső-könnycseppekkel elsiratva.

Mélybe ragadta a fiút a MÉG! MÉG! MÉG! örvénye… mert ő nem tudott nemet mondani rá, mint a lány. Akit megtagadott, amiért „hátat fordított a MŰVÉSZETnek, gyáván megfutamodva küldetésük megpróbáltatásaitól”.

Még akkor is a fiú gúnyos szavait hallotta, amikor elkezdték betemetni a sírját, ahogy tompán puffant a koporsón az első ásónyi föld. Majd hirtelen a MÉG! MÉG! MÉG! hasított az agyába, mintha a fiú… még onnan a mélyből is, gúnyos megvetéssel… Neki szóltak a szavak, a „gyáva” túlélőnek, a „halott MŰVÉSZ”-nek. „Halott vagy, tudod?! Meghaltál, ahogy a szavaid is!” – mondta neki a fiú még akkor is, amikor utoljára találkoztak, miközben zavaros tekintettel nézett az ő tiszta szemébe.

Igen, ő akkor már hónapok óta tiszta volt… és boldog, hogy visszanyerte önmagát. Mert sikerült felszabadítania magát az anyag „végtelen szabadsága” alól. Meg a lidérces félelmektől, hogy majd elapad a varázslatos szavak spontán hömpölygő áradása, kifakulnak a betűk-hangok pszichedelikus színei, elillan a színek illata, elveszíti vakító fényét a sötétség, megsüketül a csend hangjaira… Hogy a kozmikus szárnyalás helyett jön a zuhanás a dermedt tehetetlenségbe…

Az egyik legsötétebb pillanatában világosodott meg, hogy belehalt a médiumszerepbe – hogy már csupán a narkó szócsöve. Ő pedig újra élni akart. Különben is: minden szárnyalás után jött a zuhanás – és a MÉG! MÉG! MÉG! És egyre több MÉG!, ami egyre kevesebbet ért, mert halott szavakat szült egymás után.

Azt is tisztán érezte, hogy nem kell minden áron MŰVÉSSZÉ válnia – hogy nem az a halál, ha nem lesz MŰVÉSZ, hanem az, ha azt hiszi, hogy az, miközben csupán a narkó médiuma. Meg is döbbent a felismerésen: „Te jó ég, hát ilyen egyszerű ez?!”

Valóban az!

Ekkor találkozott íróideálja megdöbbentő vallomásával egy hosszú interjúban, amelynek már a címe is letaglózta: „Szabadulás az ihlető pokolból” Akár büszke is lehetett volna, hogy nagy ideálja is hasonló pokolból merítette az ihletet, mint ő… A pokoljárása nem érdekelte, hiszen azt maga is átélte, annál inkább a szabadulása, amit szintén szeretett volna átélni. Az író szavai biztatást jelentettek, hogy neki is sikerülhet, érdemes vállalni a kínlódást… De hát minden születés szenvedéssel jár, az újjászületés is!

És valóban azzal járt, bár különös ambivalens érzések kísérték az újjászületést: az elvonás okozta kínszenvedésben megjelent az öröm, hogy lám: „Képes vagyok kiállni a kínok kínját!” Elkezdett edzeni, mert tudta, hogy a testével a lelkét is edzi. A futás lett az új „narkotikuma”: nagyon hamar megtapasztalta, hogy néhány perc után új életre kel az agya, kreatív üzemmódba kapcsol. Először nem is értette, amikor futás közben egyszer csak elkezdtek hömpölyögni a gondolatok… varázslatos szavak születtek a semmiből, különleges színekben pompáztak… ismét érezte a színek illatát, és meghallotta a csend énekét… Igen, a futás szárnyalássá válik néhány perc után: szellemi és lelki szárnyalássá. Zuhanás nélkül! És félelem nélkül, hogy elfogyhatnak a gondolatok, hogy meghalhatnak a szavak. Sőt: értelmet nyertek! Most már volt értelme a hangok színének, a színek illatának, a csend varázslatos dallamának, a sötétség vakító fényének. Mindennek, ami korábban szavakkal festett „nonfiguratív mázolmány” volt csupán.   

„Elfutottam a múltam elől” – mondta egyszer a barátnőjének nevetve, aki csodálattal figyelte újjászületését. Barátnője korábban mindent megpróbált, hogy megmentse őt, de tehetetlennek bizonyult, lassan a reményt is elveszítette. Elmaradtak a találkozások, vége lett a barátságnak – ami most szintén újjászületett.

Mindig egyedül futott, még a barátnőjét sem engedte csatlakozni. Az első időkben még el-elveszett egy két gondolat, néhány különleges szókapcsolat, metafora, asszociáció, aztán fokozatosan megszokta az agya, hogy rögzítse is azokat. Úgy, hogy játszi könnyedséggel hívta elő a futás után. Sőt, mind gyakrabban fordul elő, hogy az előhívás alkalmával már tovább érlelődve jelennek meg – talán egymást is érlelik, miközben már nem is gondol rájuk, mert újabb és újabb szavak hömpölyögnek a helyükre. És persze írás közben is…

Egyszer felmerült benne a kérdés, hogy vajon most minek a médiuma? Ki „diktálja” neki a gondolatokat? De gyorsan elhessegette a „hülye kérdést”.

Azóta csak élvezi az ihlető életet… meg az éltető ihletet.